2015 októberében Budapest adott otthont a világzene legnagyobb eseményének, a WOMEX-nek, ami egyszerre vásár, fesztivál, konferencia és díjkiosztó ünnepség. A szervezőcsapat magját a Hangvető vezetése, Lelkes András, Weyer Balázs és Liber Endre alkotta, és több, mint jól sikerült megugraniuk a feladatot: sokan a valaha volt legjobb WOMEX-nek tartják a budapestit.
Kezdjük az elején. Egy kis magyar céget, ami évek óta szerepel a vásáron, mi visz rá arra, hogy idehozza az egész vásárt, ahelyett, hogy csak a saját márkáját építené tovább?
Lelkes András: Sok oka van, de az biztos közrejátszik, hogy minden alkalommal, amikor hazajöttünk a WOMEX-ről, nagyon fel voltunk töltődve ötletekkel, gondolatokkal. Nagyon fontos volt nekünk mindig a WOMEX. Emellett folyamatosan azt éreztük, hogy ugyan hallottak már Magyarországról, de nagyjából két-három évtizedes űr tátong az ismeretek és a mai magyarországi zenei élet között. Úgy éreztük, nagyon fontos, hogy ezen javítsunk és megmutassuk, hogy Magyarországon ma is nagyon sok minden történik, ami viszont nem jut el a világba. Más országokban erre a célra, az ország zenéjének promóciójára nagyon sok eszköz elérhető, de itthon szinte semmi sem volt. A magyar piac és a magyar piacon lévő cégek nem voltak olyan erősek, hogy a WOMEX idehozatalát finanszírozzák, a zenei exportiroda, amíg volt, szintén nem tudta ezt a feladatot betölteni. Ebben a közösségben, akik régóta kijártunk a WOMEX-re, állandó téma volt, hogy milyen jó lenne, ha sikerülne Magyarországon megrendezni egyszer. Aztán 2011-ben pályázaton sikerült elnyernünk a WOMEX megnyitójának rendezési jogát Koppenhágában és ennek a sikere után egyre több minden mutatott abba az irányba, hogy képesek vagyunk a budapesti rendezést is megszerezni és megcsinálni.
Milyen érvek szóltak a WOMEX berlini szervezőbizottságánál amellett, hogy Budapesten legyen az idei vásár?
Weyer Balázs: Sok ilyen érv volt eleve is, sokat igyekeztünk hozzátenni mi is. Egyrészt sokan szerették volna már, hogy legyen itt. Sok korosabb szakmabelinek meghatározó élménye volt Magyarország vagy Erdély, az itteni táncház-élmények még a 70-es, 80-as évekből, így Bennek is, (Ben Mandelson, a WOMEX kitalálója – szerk.), Simonnak is (Simon Broughton, a Songlines főszerkesztője – szerk.), de sok mindenki másnak is. Bartók és a táncház mozgalom nagyon komoly hívószavak ebben a közegben.
Másrészt régóta szó volt róla, hogy legyen már a WOMEX valahol Kelet-Európában. Ha meg már Kelet-Európa, akkor Magyarország. Ez volt az egyik fő szempont. A következő szempont az volt, hogy magukban a szervezőkben mennyire tudnak megbízni, mennyire működik köztük a kémia. Bennünk pedig a koppenhágai megnyitó sikere és hosszú évek beszélgetései után megbíztak. Amikor itt ültünk egyszer az irodában a szervezőkkel, még az egyik első látogatásuknál, és jegyzeteltek maguknak a papírra, fejjel lefelé olvasva láttam, hogy volt egy „plusz” meg egy „mínusz” oszlopuk, és a „plusz” oszlopban láttam, hogy szerepelt az, hogy ezek jó arcok (nevet). Nagyon fontos volt, hogy ismertek már minket, sokszor fordultunk meg már WOMEX-en. De legalább ennyit számított, hogy míg egy csomó helyen újra ki kellett találni a népzenét, mert már eltűnt, és az utolsó pillanatban még elkapták és újraélesztették, akár a dologgal nem organikusan kapcsolódó emberek, és kialakítottak egy új szcénát, ami épült ugyan a régire, de nem volt valós folytonosság a kettő között, addig itt egy sokkal szervesebben fejlődött és máig is élőbb – messziről pedig ez még a valóságosnál is szebbnek látszik, van egyfajta romantikus homály a magyar népzenei élettel kapcsolatban a fejekben – ami egyébként, Nyugat-Európával összevetve indokolt is.
Lelkes András: Németországban a népzene, a népdalok éneklése már a 17. században nem volt divat, helyette megírt dalokat énekelt otthon a polgárság. Tehát volt egy két évszázados űr. Nagyon sok ember van emiatt, akinek egyáltalán nincs kapcsolata a népzenével.
Weyer Balázs: Az egész népzenei és világzenei szcéna folyton keresi a saját legitimációs bázisát, tehát hogyan magyarázza meg, ez üzlet is, de küldetés is, új is, meg régi is, modern is, meg hagyományos is. Magyarországba valahogy belelátja az egész szakma azt, hogy itt ez nem egy lélegeztetőgépen, mesterségesen életben tartott folklór, hanem működött a hagyományok természetes átadási ciklusa. Magunk közt szólva ez nem a teljes kép, de mégis igaz, és az biztos, hogy sokkal inkább az, mint akár Angliára, Németországra, vagy Franciaországra, tehát azokra az országokra, amelyeknek a hangja, zenei piaca meghatározó Európában. A táncház mozgalom például itt is újrateremtődött, átkötöltözött faluról városba, egy technológia előtti korból egy technológia utáni korba, de mégis úgy érzi mindenki, hogy működik a vezérműszíj a dologban, ami folyamatosan átadja a lendületet a következő fogaskeréknek. Ez is nagyon fontos szempont volt abban, hogy sokan akarták már idehozni a WOMEX-et. Sokaknak volt a magyar helyzetről személyes tapasztalata, akinek meg nem, az még inkább hitt ebben a képben és szerette volna látni (nevet). A harmadik fő érv pedig az volt mellettünk, hogy Budapest viszonylag olcsó hely. Pár éve például, amikor Koppenhágában volt a WOMEX, sok panasz volt arra vonatkozóan, hogy drága város, ami igaz is. De nem csak olcsó, hanem jó is, könnyen megközelíthető és nem mellesleg szép is. Úgyhogy összegezve: a három fő szempont mellettünk a kulturális, a személyes és a logisztikai volt.
Lelkes András: A személyes nagyon fontos volt. Itt vissza szeretnék utalni a koppenhágai megnyitó megszervezésére, ami nekünk referenciaként szolgált. Fél éven keresztül dolgoztunk akkor együtt, az alatt nagyon sok minden megtanultunk egymásról a WOMEX csapatával.
Weyer Balázs: Voltak pályázók, akik jobb esélyekkel indultak. Varsó például bizonyos szempontból jobb esélyekkel indulhatott volna az első Kelet-Európai rendezésért: több volt a pénz, egyszerűbbek voltak a helyszínek, de a pályázó csapat nem volt elég hiteles és a szakma a pályázat mögött nem volt egységes.
Liber Endre: A pályázatot úgy adtuk be, hogy az elejétől kezdve voltak partnereink. Elsősorban a MÜPA, illetve akkor még a Millenáris és a fővárosi fesztiválközpont is. Tehát olyan pályázók voltak egybegyúrva, akik külön-külön is erősek, együtt meg végképp. Az más kérdés, hogy közben lettek változások, a Millenáris a tervezett felújítás és a környék átépítése miatt kiesett, helyette viszont bejött a képbe a Bálna, amit már eleve nézegettünk, csak a pályázat idején még nem volt kész. Ezek is még épp időben tisztázódtak, és ez így mind együtt, ezek a Duna által összekapcsolt csodálatos helyszínek, a MüPa, a Bálna és az A38 rettentően attraktív képet mutattak a pályázatban és aztán a valóságban is. És nem elhanyagolható az sem, hogy akik időről időre megfordulnak itt a szakma krémjéből, azok látják a fejlődést: hogy Zeneakadémián, meg a MÜPA-ban helyet kapott ez a műfaj, hogy már van népzenei tanszék a Zeneakadémián. És nem mellesleg kellett egy kormányzati döntés is arról, hogy az állam a költségek egy jelentős részét vállalja. Enélkül meg se tudtuk volna rendezni, hiszen a fizetőképességet és az anyagi garanciákat enélkül nem tudtuk volna produkálni.
Weyer Balázs: Magyarországnak a sok előnye mellett sok lemaradása is van, például az iparági infrastruktúrában. Egyrészt vannak a jól kiépített dolgok, a táncházak, a helyszínek, közösségi események, tehát van mélye, alapja ennek a kultúrának, de emellett hiányzik például egy exportiroda, hiányzik egy rendszeres magyar showcase, ami nagyon sok helyen van, most már Kelet-Európában is. Abban is bízunk, hogy a WOMEX ebben is elindíthat változásokat. Normális esetben ez fordítva működik, a kicsitől halad a nagyobb dolgok felé egy ország, és a végén szervezi meg a legnagyobb rendezvényt, a WOMEX-et, mi meg pont fordítva, visszafelé haladunk. Először csináltuk meg a legnagyobbat, és most abból kell visszaépíteni az előzményeket, a részleteket.
A szervezést hogy kell elképzelnünk onnantól kezdve, hogy megszületett a döntés? Mennyi időt vett igénybe a WOMEX megszervezése?
Weyer Balázs: Ideálisan két évet szántunk volna a szervezésre, és ebből lett másfél, mert viszonylag későn született meg a döntés.
Lelkes András: Ez a másfél év persze csak maga a szervezés, mert magában abban is volt másfél-két évünk, hogy megszületett ez a döntés. A pályázat előkészítése, megírása, aztán a különböző, egyre szűkülő körökben az egyre részletesebb tervek kidolgozása, a támogatók keresése, meggyőzése elég sok feladatot adott. Abban az időszakban, amíg megszületett az a döntés, hogy a kormány támogatni fogja ezt az egészet, két-három vezetőváltás volt az érintett területeken. Ez a pályázat megszületése után volt, eltelt legalább egy év, és a döntéshez már nagyon közel voltunk, tudtuk, hogy folyamatosan csökken az esélyesek száma. 22 pályázóból lett kilenc, aztán tudtuk, hogy benne vagyunk az első egy-kettőben, de ahhoz, hogy ezt élesbe tudjuk fordítani, kellett a kormányzati döntés is. Tehát ez egy hosszú folyamat volt, és hármunk körében ez állandó odafigyeléssel és állandó talpalással járt. Ha még messzebbről nézzük, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez egy négy-ötéves folyamat, hiszen például a MÜPA-val már 2011-től beszéltünk erről rendszeresen.
A konkrét másfél év, az aktív szervezés egyrészt abból állt, hogy azon voltunk, hogy minél több és aktív lehetősége legyen Magyarországnak és Kelet-Európának bemutatkozni az itteni WOMEX-en. Másrészt a nagyon konkrét dolgokat kellett megszervezni, olyasmiket, hogy hova kerülnek a székek, hol lesz a mikrofon, hol lesznek a szállások, satöbbi, tehát hogy minden háttér meglegyen.
Mekkora stábot képzeljünk el, hány ember munkája egy ekkora fesztivál megvalósítása?
Weyer Balázs: Egy folyamatosan növekvő stábot.
Lelkes András: A pályázat éveit hárman csináltuk végig. Aztán a közvetlen szervezést heten kezdtük el, és az utolsó héten, amikor a WOMEX volt, csak a mi stábunk a háromszorosa volt. Ehhez tedd hozzá a MÜPA stábját, a különböző hangosítókat, építő és díszítő stábokat, sajtócsapatot, és a WOMEX-központból mintegy 50 embert. Tehát a stáb hatalmas, méretileg olyasmi, mint mondjuk egy kézilabda világbajnokság megszervezése.
Mi volt a legnagyobb kihívás a szervezésben?
Lelkes András: A legstresszesebbek az utolsó hetek voltak, mielőtt felgördült volna a függöny. Akkor már nagyon szurkoltunk, hogy minden dolog idejében a helyére kerüljön. Abban az időszakban gyakorlatilag egyikünk se aludt.
Liber Endre: Úgy képzeld el, mint egy kása-hegyet, amit az ember elkezd elhordani kiskanállal, és minden rész után van még olyan rész, amit még kanalazni kell, hogy kicsit beljebb juss. Minden részfeladat több ülésben zajlott, akár tízszer is végigmentünk valamin, hogy a végleges döntést meghozzuk egy-egy kérdéssel kapcsolatban. Először egy kisebb, majd egy egyre nagyobb stábbal, és ahogy a kivitelezés felé haladtunk, egyre több kis kása-hegye volt mindenkinek.
Lelkes András: Maga a rendezvény is nagyon stresszes volt, mindig volt valahol egy bábu, ami eldőlt, és valakinek oda kellett ugrania tartani. Mi nyilván ebben fáradtunk el a legjobban, de ez a színfalak mögött zajlott, és nagyon örülök neki, hogy kívülről minden hibátlan volt.
Akkor nem úgy kell elképzelni, hogy amikor már ment a rendezvény, akkor a dolgok „maguktól” zajlottak.
Lelkes András: Már amikor azt hittük, hogy minden megy a maga útján, és egy pillantra leültünk, azonnal jött egy hívás, hogy most ide vagy oda kell menni. De minden rendezvény ilyen, csak itt a számok és a kiemelt figyelem miatt volt ennyire stresszes.
Liber Endre: Nagyon pontos időkorlátok között kellett a szerződés különböző pontjait megvalósítani. A vége felé közeledve nyilván nem stresszmentesen, de biztos volt, hogy végig fog menni a WOMEX, és valószínűleg sikeresen.
Weyer Balázs: Az komolyan sosem merült fel bennünk, hogy nem fog jól sikerülni. Végignéztük az előző, a santiagoi WOMEX megvalósítását, leültünk a korábbi cardiff-i és thesszaloniki szervezőkkel is és úgy láttuk, hogy ők minden időpillanatban rosszabbul álltak, mint mi, és ez minden stressz mellett nagyon megnyugtató volt. Volt mihez mérnünk magunkat.
Weyer Balázs: Önmagában rengeteget segített, hogy egyszerűen sok WOMEX-en jártunk már. Olyan rendezvényre nem is érdemes pályázni, amin még nem voltál. Mi egyértelműen, tapasztalatból tudtuk, hogy mit szeretnénk, és mit nem, melyik hibákat nem akarjuk elkövetni semmiképpen.
Liber Endre: Nem szalmaláng-szerű fellángolás részünkről, hanem gyakorlatilag a Hangvető megalapítása óta zajló folyamat. Régóta szerettük volna idehozni, és mire eljött az ideje, hogy felkészültnek éreztük magunkat rá, addigra tényleg fel is voltunk készülve.
A nyitóprogramot, a „Gypsy Heartbeats”-t mi alapján álmodtátokk meg és hogyan sikerült?
Liber Endre: Mint mindenre, a nyitóprogramra is pályázni kellett. Egyszer már csináltunk ilyet, ez volt a már sokat emlegetett koppenhágai nyitóprogram, a „Hungarian Heartbeats”. A cím erre rímelt. Alapvető célunk volt, hogy hozzunk ki minél többet magyar és régiós szinten ebből a WOMEX-ből. Ugyanolyan magyar népzenei panorámaképet nyilván nem csinálhattunk, mint amit pár éve egyszer már megrendeztünk. Kidolgoztunk pár koncepciót a megnyitóra és aztán a WOMEX-központtal közösen választottunk.
Lelkes András: Más is leadott koncepciókat, az országok között a megynyitóért is mindig verseny van. Mi is ezt, a Gypsy Heartbeats-et szerettük volna a legjobban egyébként, és a berlinieknek is ez tetszett a legjobban.
Weyer Balázs: Van nyilván egy íratlan előjoga a rendezőnek, de nem volt alap, hogy megkapjuk, mivel mi már egyszer, nem is olyan régen, csináltunk egy megnyitót. Kicsit aggódtunk is emiatt, hogy újra megkapjuk-e ezt is. Ezért is csupa olyan koncepciót adtunk le, amelyekben mindegyikben volt régiós kitekintés, és nem csak magyar vonatkozás.
Liber Endre: A „Gypsy Heartbeats” koncepciót nem volt nehéz kitalálni, hiszen nálunk is, a régió más országaiban a cigányok kezén forog a népzene elsősorban. Cél volt, hogy a saját kultúrájukat mutassák be, másrészt a kultúramegőrző szerepük is nyilvánvaló legyen. Ez nem csak Magyarországra, hanem az egész régióra igaz egyébként, amit minden WOMEX-es tud, ezért is mertünk bízni egy picit jobban ebben a koncepcióban.
Weyer Balázs: A régió zenéi között abszolút a cigányság az összekötő kapocs, ha nem is az egyetlen, de a legfontosabb talán.
Liber Endre: Ez az egész ráadásul egybeesett a migráns-válsággal, ami kapcsán nagyon sokan élesen bírálták Magyarországot akkor. A Gypsy Heartbeats-műsort mindenki akarta, mi is, a WOMEX is, az állami szereplők is, a fellépők is, így pedig lett még egy rétege, új kontextusba került. A megnyitón Alexander Walter, a WOMEX programigazgatója mellett Rétvári Bence államtitkár és Balázs mondott nyitóbeszédet, és mindkettő nagyon szimpatikus, jól sikerült beszéd volt, jó irányba terelte az ott lévők hangulatát. Ott szerintem el is dőlt, hogy ez egy jó hangulatú WOMEX lesz, és akiknek addig kétségei voltak, azok is eloszlottak majdnem teljesen. Ebből az aspektusból is szerencsés volt, hogy mi csináltuk a megnyitót.
A nyitónap után a többi napon pedig a koncertek showcase-szerűen működnek.
Lelkes András: 1000 pályázó volt nagyságrendileg idén, és ebből választ ki egy minden évben változó összetételű zsűri nagyjából 60 fellépőt.
Liber Endre: Úgy hívják őket, hogy a hét szamuráj, mert heten vannak és idén András is benne volt.
Lelkes András: A kiválasztás májusban van, aztán nyáron újra megkérdezzük a zenekarokat, hogy biztos akarnak-e jönni, hiszen nekik maguknak kell finanszírozni az idejutást, a szállást, az egész ittlétet, a WOMEX csak magát a fellépési lehetőséget, és a színpadi hátteret adja, meg némi ételt és italt, hogy jól érezzék magukat. (nevet) Tehát ez egy hatalmas befektetés, mondjuk egy hawaii zenekarnak. Mégis tolonganak minden évben érte, és nagyon készülnek a fellépésre, szerintem jól is sikerültek az ideiek.
Mi kell szerintetek, hogy egy előadó itt ki tudjon tűnni a tömegből, és profitáljon ebből a fellépésből akár hosszútávon?
Lelkes András: Az kell elsősorban, hogy készüljön fel arra, hogy egy ilyen showcase-koncertet meg tudjon csinálni, hogy legyen kidolgozott üzenete, énképe, technikai felkészültsége, ambíciója, menedzsmentje. Csináltunk egyébként erre egy két napos felkészítést a Fonóban.
Liber Endre: Azt látjuk, hogy ha a színpadon minden klappol, az még önmagában kevés. Utána kell jó promóció. Ebben nagyon utol kéne érni olyan országokat, akik ezt már régebb óta jól csinálják. Hiába jó egy produkció, utána is folyamatosan emlékeztetni kell a potenciális vevőket. Ez a következő lépés, amiben reméljük nekünk is nagy szerepünk lesz. Már tudjuk, hogy mit kéne csinálni, de a befektetett munka ebben az esetben is csak évek múlva jönne vissza. Úgyhogy ez erősen pénzkérdés is, lelkesedésből és szerencséből csak időleges eredményeket lehet elérni. Az idei fellépők közül úgy tűnik, a Romengo sikere a legnagyobb, bár azt nyilván hozzá kell tenni, hogy ők olyan előadók, akiket már évek óta figyelnek, ismernek, számon tartják őket, szorgalmasak és zseniális énekesük van, Lakatos Mónika személyében. A siker ilyen módon náluk is években mérhető. A Söndörgő sikere is ott van például, akiknek szintén jó magyar és külföldi menedzsmentje is van, ők is tizenévek alatt érték el azt, ahol most tartanak. Szisztematikus munka kell, senki ne legyen tehát türelmetlen.
Lelkes András: A Söndörgő 2011-ben épp a koppenhágai megnyitóval kapott egy nagy lökést és szerintem mostanra váltak Európa-szerte ismertté, de már előtte is rendkívül sokat melóztak, meg azóta is. Nagyon örülünk a sikerüknek egyébként, tényleg baromi sokat dolgoztak érte.
Összességében milyennek könyvelitek el a 2015-ös WOMEX-et? A visszhangok nagyon pozitívak voltak.
Lelkes András: Kitűztünk pár célt, amit ebben a hatalmas bozótharcban igyekeztünk nem szem elől téveszteni. Szerényen azt tűztük ki, hogy ez legyen az eddigi legjobb WOMEX, és azt, hogy sokkal több magyar és kelet-európai résztvevő legyen, mint bármikor eddig. És a visszajelzések illetve a számok alapján mindkettő bejött. A szervezésnek rengeteg eleme van, ami el tudja rántani az élményt. Nagyon figyeltünk a hangosítás minőségére, ami sokszor neuralgikus pont: ezt azért tartottuk fontosnak, mert így az előadók úgy tudtak lejönni a színpadról, hogy csak rajtuk múlt, hogy hogy sikerült. A jól szervezettség miatt az idelátogatók tényleg a maximumot kapták a pénzükért, és nem kellett olyan dolgokkal foglalkozniuk, ami elterelte volna a figyelmüket a lényegről. A fellépők tekintetében is összejött a célkitűzés, minden eddigi számot felülmúlóan sok kelet-európai zenekar volt, például szlovák még sosem volt ez előtt, és idén többen is jelentkeztek. Nekünk ebben is rengeteg melónk van, meg abban is, hogy Magyarországról idén annyian jelentkeztek, mint még soha, egyetlen másik országból sem. A jelentkezők, a standok, az ideérkezők, az elégedetten távozók, és minden ilyen szám magasabb lett, mint eddig bármikor. Erre nagyon büszkék vagyunk. A magyar zenekarok közül általában egy lépett fel az eddigi WOMEX-eken, idén csak a fő programban 3 zenekar lépett fel, az előnapon 9, a megnyitón pedig 4. Tehát nagyságrendileg 20 magyar zenekar tudott fellépni, ami részünkről húszszoros teljesítmény az eddigiekhez képest.
Weyer Balázs: Összesen annyi a 20, mint az eddig 20 éves WOMEX történelem során összesen, sőt, még több, hiszen nem volt minden évben magyar fellépő.
Lelkes András: És ezek között fiatal zenekarok is vannak, ami baromi jó!
Weyer Balázs: Meg vagyunk elégedve magunkkal, na. (nevetnek)
Liber Endre: Mindig van egy záróesemény a végén, ahol le tudtunk lazulni mi szervezők is. Ez sem úgy zajlott, hogy mindenki szépen elköszönt, hanem nagyon sok dícséretet kaptunk, pedig akkor már senkinek nem lett volna kötelező semmit mondani. Azt sem tartjuk kizártnak, sőt, hogy a jövőben újra lesz Magyarországon WOMEX.
Weyer Balázs: Az is fontos, hogy baromira élveztük az egészet, nem? Az egész projekt egy álommunka volt nekünk, onnantól kezdve, hogy elkezdtünk róla beszélni, és még nagyon távolinak tűnt, aztán ehhez képest nagyon gyorsan, rögtön az első pályázatot amit beadtunk, meg is nyertük, és kézzel fogható lett az egész.
Mit gondoltok arról, hogy a WOMEX sikere mennyire lehet egyben a magyar főváros nevének az erősítése általában?
Lelkes András: Abszolút. Itt volt 300 újságíró, akik nem csak a zenéről fognak írni, hanem mindenről, ami kultúrával kapcsolatos, meg írnak a gasztronómiáról, a borról, a gyönyörű városról. Reméljük, hogy nekik a taxi-hiénákon kívül más rossz élményük nem volt, a visszajelzések alapján így van.
Interjú: Bidjari Leila
Ha még többet szeretnél tudni a nemzetközi zeneipari konferenciákról, lehet, hogy érdemes beiratkoznod a Zeneipari menedzsment képzésünkre. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által akkreditált kurzusunk legközelebb 2016. február 23-án indul. A képzésről bővebben az alábbi videóban.
tweet
like
+1