2015 December 15

“Megemeltem párszor a hangfalat, hogy komolyan vegyenek” – Pálosi Bogi, kultúrmenedzser

19 évesen már a Sziget stábjának tagja volt, dolgozott a Magyar Rádiónak, elektronikus zenei bulikat szervezett Párizsban, fesztiválszervezett Londonban, volt Snoop Dogg babysittere és Nick Nolte személyi asszisztense, a Gödör Klub programszervezője és az utóbbi időben a Sziget ArtZone helyszínének felelőse. Ma már szakmai gyakorlatosok tanulnak tőle: a Zeneipari menedzsment kurzusunk diákja, Kata a BALKAN BEATS Budapest sorozat szervezésében van segítségére. Pálosi Bogi látványos és sikeres zeneipari karriert tudhat maga mögött – mi most megkérdeztük, hogyan élte meg ezt több mint tíz évet. A Zeneipari Hivatal ‘Nők a zeneiparban’ sorozatában olyan nőket mutatunk be, akik évek óta dolgoznak a magyar zeneiparban.

Hogyan kerültél kapcsolatba a zeneiparral? Mi vonzott benne?

Édesapám, Pálosi István a Magyar Rádióban dolgozott mint zenei szerkesztő. Tulajdonképpen ott, a Rádióban nőttem fel. Nem volt kérdés – miután elhatároztam, hogy a joghoz túl sokat kéne magolni -, hogy újságíró leszek. A Radnótiból pikk-pakk felvettek Havas újságíró-sulijába, és már kész is volt. Mindezek mellett volt egy osztálytársam, aki gimiben már újságíróskodott. Kitaláltam, hogy akkor én is, így aztán elkezdtük akkreditáltatni magunkat mindenféle koncertekre. Pálinkás Marci (Marcipán) barátom akkor indította a musicmagazin.hu oldalt, és oda írtunk. De az egésznek persze a buli volt a legizgalmasabb része. Állandóan a backstage-ben lógtunk, és bár nem pasiztunk, valamilyen formában mégis gruppik voltunk, amit akkor, 17-18 évesen, nagyon bírtam. És akkor még nem is beszéltem a Süss Fel Napról; szinte minden estét ott töltöttem, és a DJ-pult volt az otthonom. Olyan is volt, hogy a basszusládában aludtam; nem csodálom, hogy a gimi utolsó két évéből nem nagyon vannak emlékeim. 🙂 Minden ezekből az alapokból indult. Kb. 17 évesen hoszteszkedtem a Szigetnek, és akkor elhatároztam, hogy ott akarok dolgozni.

Bogi mosoly_szn_kicsiAmikor apu meghalt, felvettek a Rádióhoz forgatóasszisztensnek, és onnan kerültem a Szigethez, hihetetlen gyorsan és fantasztikus véletlenek folytán. Az előbb említettem, hogy újságíróskodtam. Mint ilyet, Noresz (Lobenwein Norbert) megkért, hogy készítsek interjút a Budapest Parádén induló kamionok szervezőivel. Ez úgy 60 interjút jelentett. ami pár nap alatt megvolt.

Meglepődött kicsit, és megkérdezte, hogy van-e kedvem a Budapest Parádénak promó bulikat szervezni a Zöld Pardonba, Rom Kertbe, West Balkánba és már nem is tudom hova. Azt feleltem, hogy van, és mivel a sok bulizásnak köszönhetően az éjszakából elég sok embert ismertem – így rengeteg szórakozóhely tulajdonosát is -, körülbelül öt nap alatt összeállt a négy-öt buli. Na, ekkor eléggé meglepődött, mert mindehhez voltam 19 éves. Akkor hallottam életemben először altman lámpáról, meg fényhídról, meg ilyenekről, de a technikusok – mint például Buday Sebi – nagyon segítőkészek voltak, és türelmesen elmagyaráztak mindent.

Majd akkora mázlim volt, hogy Noresz asszisztense, Maros Kata, úgy döntött, elmegy a cégtől, Noresz pedig megkérdezte, hogy van-e kedvem elvállalni a megüresedett állást. Hát persze, hogy volt! 🙂 Így teljesült a Szigettel kapcsolatos nagy álmom és lettem projektvezető-asszisztens a Szigetnél 19 éves koromban, amire nagyon büszke voltam és vagyok ma is. Szóval, hogy kérdésedre válaszoljak, a zeneipar maga vonzott be engem. Nem volt más választásom. 🙂

Találkozol-e meghökkenéssel, furcsának találják-e a kollégák, hogy Te mint nő látod el a munkakörödet?

Well, az elején inkább voltam kislány, mint nő, és még sokáig utána is hiába teltek az évek. Meghökkent külföldieket láttam eddig, de csak azért, mert nem ismerik a Bogi keresztnevet, és egy fiú helyett egyszer csak megjelentem.

Ütköztél-e, és ha igen, milyen akadályokba a karriered elején, amiatt, mert nő vagy?

A karrierem elején kevésbe; talán pont a segítségre szoruló kislány formám miatt. Ahogy teltek az évek, egyre inkább. Sajnos sokszor nézik az embert hülyének. Oda kell figyelni az öltözködésre, nem mehet az ember szexin dolgozni, mert akkor nem veszik komolyan. Más iparágakban is így van ez, mondjuk irodákban van is dresszkód, de jó tudni, hogy a zeneiparra és egyéb művészeti ágakra is vonatkozik ez.

Keménynek kell lenni, akkor is ha farmert és garbót visel az ember, hiszen a nő az lágy és butuska, főleg az ipar fizikai részét végzők szemében, mivel szerintük mi nem tudunk megemelni egy hangfalat, tehát nem vagyunk emberek. Ezért párszor meg kellett hogy emeljem, hogy értsük egymást, amikor beszélgetünk, és kivívjam a tiszteletet. Ez vagy sikerült vagy nem. Néha kicsit túllőttem a keménykedéssel, amitől szimplán azt hitték, idegbeteg vagyok. És persze néha az is az ember, amikor egy rendezvényt tart kézben, és a dob alá a szőnyeg az a tizezredik dolog, és benne volt a riderben, és különben is tudniuk kellene, és ha nincs, akkor az nagyon kellemetlen a zenész előtt, és akinek ez a dolga lett volna, ő nem látja, hogy neked még másik millió dologra kell figyelned, és azért vagy ennyire ideges, mert örültél volna ha “erre az egyre nem neked kellett volna”. Na ilyenkor ordibál az ember, szétfeszül. Ők meg csak legyintenek, és azt gondolják “hát ez tök hülye, biztos megjött neki”.

Mi volt eddig a munkád során felmerülő legnagyobb nehézség, probléma?

A féltékenység. Vagy szakmai vagy emberi, de leginkább mindkettő. Női kollégák, akik féltékenyek a külsőmre; férfi kollégák, akik szerettek volna udvarolni, de érdeklődésem hiányában kimaradt ez a fejezet, viszont meg kellett mutatniuk, hogy ők az erősebbek. A tökmindegy milyen kollégák, akik csak a facebookról ismernek, és nem tudják mi áll mögöttem, és féltékenyek a pompás életemre.

A másik az ötleteim lenyúlása. Ez olyan magyaros dolog. Szeretjük nem megkérdezni, hogy használhatunk-e egy-egy ötletet, mert még a végén fizetni kell érte. Tőke hiányában és egyedül úszó hajóként a tengeren leginkább csak azt tudom ilyenkor tenni, hogy a jobb kezemmel megveregetem a bal vállam, és azt gondolom, már megint jó voltam, jól csináltam, ha annak a nagyobb, erősebb valakinek is az én ötletem kell.

És most újraolvasva jut eszembe, hogy a Groove Armadát a színpadra könyörögni sem volt semmi a GluGlu Fesztiválon, ahol én voltam a mainstage manager és a projektvezető-asszisztens. Szakadt az eső; és hatalmas bukta volt az egész, és mivel a zenekarok is érezték ezt, nem akartak színpadra lépni. A közönség egyébként imádta; az a viharos Chemical Brothers koncert volt az országban az eddigi legjobb!

Mik voltak a karriered legfontosabb állomásai? Melyik miért volt meghatározó számodra?

Párizs2O11, Mangó, Sabák, Tamara
Balról jobbra: Mango, Sabák Péter, Tamara és Bogi Párzsban

Sziget. Ott tanulni az alapokat igazi luxus volt, és meghatározó előny az életemben az ezzel járó tudással és kapcsolatrendszerrel.

Párizs. Budapest Breakbeats-sorozat. Ezt én szerveztem egy körülbelül 300 fős helyen. Voltam hozzá 22 éves, és így játszott Párizsban a Brains – még nem voltak ennyire ismertek – és kis barátaim, a MustBeat Crew DJ-i – Clairvo, Blondinó és Sabda.

Gödör Klub. Mikor Párizsból hazajöttem, megmondó pozícióba kerültem a Gödörben. Utáltak is ezért eléggé a régiek. Ekkor nyitottunk meg egy csomó olyan területet, amit korábban nem lehetett, és emiatt lehetett több és nagyobb bulit tartani, egyszerre több teremben. Én találtam ki, hogy legyen kortárs-tánc, szerveztem meg a sorozatot és írtam hozzá a pályázatot, én találtam ki és alapítottam a Spicc Táncstúdiót – amihez francia mesterem, Jean-Marc Torres indító workshopja elég jó beharangozó volt -, és én találtam ki, hogy legyen egy galéria a mostani kinti pult helyén. Nyomattam, hogy legyen több elektronikus zene, és ne csak az általam egyébként nagyon kedvelt undergound Balaton meg ilyenek. A határok kitolásával felpezsdült ott az élet, és azt gondolom, hogy ebben nagyon nagy szerepem volt.

BalkanBeats sorozat. 4 év, havonta egy buli. A DelaDap!-ra annyian álltak sorba, hogy a Gödör – most Akvárium – a lépcső tetejéig teli volt emberrel. Ignac Corso barátomnak (DJ Tagada, FR) köszönhetem a dolgot. Kétszer is rendes volt hozzám. Először, amikor kikerültem Párizsba a Sziget után pénz, ismerősök és franciatudás nélkül, ő pedig munkát adott, és én lettem a bulijainak a plakátragasztója. Másodszor, amikor Robert Sokónak, a BalkanBeats alapítójának, bemutatott. Most megpróbáltuk újra elindítani a sorozatot. Az Akváriumban nem pont olyan, mint szeretném, meg persze minden zenei stílusnak van egy “peak”-je, és a balkáné akkor volt, mikor azokat a bulikat csináltam. Meglátjuk, mi lesz.

Európa Pont Nyitófesztivál – Magyar EU elnökség, Millenáris. Egyrészt volt egy közönségre nyitott fesztivál, amiben az volt a trouvaille, hogy a Millenáris Fogadó épületét kellett úgy átrendezni fél óra alatt standos programból nagyszínpadosra – azaz a standokat eltüntetni -, hogy ez közben ne zavarja a közönséget. Másrészt előző napra szervezni kellett egy zártkörű fogadást Magyaroszág EU-elnökségének megünneplésére. Ott volt a TEK, meg minden, egyeztetni kellett a mesterlövészekkel, hiszen olyan vendégek voltak, mint José Manuel Barosso, az Euórpai Bizottság elnöke, Orbán Viktor és még sokan mások. Annyira sokan, hogy az Európa Pont pici épületébe nem fértek be. Ki kellett találni, hogy akkor hogyan legyen, hogy jó legyen. Némi élő kamerakép-kivetítés és egy kis kedélyes séta az ünnepélyes szalag vágás után megoldotta a helyzetet. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Viviane Reding asszony, az Európai Bizottság elnök-helyettese levélben köszönte meg a szervezést.

Szakmailag nem volt különösebb kihívás, de élménynek nem volt rossz Snoop Dog babyszitterének lenni a Sziget Fesztiválon. Akkor voltam először a Nagyszínpadon, és hát nem semmi! Megértem a sztárokat, hogy megérinti őket a feléjük áramló energia. 🙂

Zene Ünnepe – Párizs 2011. Palotai, Cadik Travel Agency projektje Mangóval és Sabák Petivel, FolkFree zenekar és egy francia DJ, Alexkid. Az este folyamán kb. 2000 ember fordult meg a bulin; szuper hangulat volt. Életem legnagyobb külföldi bulija, amit egyedül szerveztem.

Dolgoztál a berlini Szimplában (Badehaus Szimpla Musiksalon), valamint a londoni Secret Productions Ltd-nél is. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál, miben volt más nemzetközi környezetben dolgozni? 

A Badehausban érdekes volt dolgozni, mert nem beszéltem egy kukkot sem németül, hiába a szorgos Volksfolkschule (népifősikola, nyelvsuli) hónapokig minden nap 9-13h-ig. Mondjuk a kollégáim jórészt magyarok voltak, illetve Berlinben mindenki beszél angolul, de azért a zenekaroknak vicces volt, hogy a programszervező nem beszél németül. Well, én külföldön Párizsban szocializálódtam, ezért Berlint sajnos nem tudtam megszokni; nem jött be, hogy életvitelszerűen ott éljek, de pár napig, főleg nyáron, nagyon szeretem! Az a lazaság egyébként, amivel a szimplások kezelik a dolgaikat – legalábbis, ami eljutott hozzám – csodálatos, és lehet belőle tanulni. Ma már én is sokkal lazább vagyok, mint pár éve, akár mondjuk akkor, amikor ott dolgoztam. Ez persze bizonyos szempontból jó, mert kevesebbet ordibálok, és leszoktam a dohányzásról :)); bizonyos szempontból nem annyira. Mindenesetre az ember a karriere elején ne legyen laza, hanem legyen nagyon szorgalmas, alázatos és tanulásra kész!

Pálosi BogiA Secretnél az elején nagyon furi volt. Már több napja ott dolgoztam, és senki meg nem kérdezte, hogy honnan jöttem, miért van ez a borzalmas akcentusom; eleinte nem szóltak hozzám. Aztán persze összehaverkodtunk, és az egész csapat szuper volt, nagyokat buliztunk! 🙂 Ami ott lenyűgözött – és egyébként ez Kesre is igaz (Kiss Attila, Berlin, Szimpla) -, hogy a főnök ember tudott maradni. Az angol nagyfőnök valami régi arisztokrata család leszármazottja volt; az ő földjükön volt a fesztivál, aminek dolgoztam. Ehhez képest ő és az egész csapat – a pénzügyi igazgató, a general manager és mindenki – kiköltözik a helyszínre már úgy két héttel a fesztivál előtt, és a barátaikkal és pár fizetett alkalmazottal sajátkezűleg csinálnak meg egy csomó dekorációs dolgot és kiegészítő apróságot, amit lehet. Például útjelző táblákat fából, mint itthon a Sun Fesztiválon. Mondjuk leginkább abban más, hogy kisebb a feszkó, az emberek nem fúrják egymást, és nem egymás válláról ágaskodva akarnak előrébb jutni. Itthon ez betudható sajnos talán annak, hogy nagyobb a piac, azaz egy-egy fesztiválnak, klubnak nincs monopóliuma, és van választási lehetőség, hogy az ember hol dolgozzon. Az alkalmazottaknak nincsenek napi megélhetési problémáik, és nem alap a hóvégi gyomorideg a számlák miatt. Nem olyan kimerültek az emberek, mert általában csak egy munkájuk van, és nem fut egy egzisztenciális labilitási program folyamatosan az agyukban.

Nagyon büszke vagyok még egyébként a Cannes-i Filmfesztiválon szervezett sajtótájékoztatóimra a Clavis Films alkalmazottjaként, ahol Simon Sándorral és Ráduly Gyurival dolgoztam együtt; leginkább a Jodorowsky-projekthez kapcsolódóra. Nem semmi volt találkozni ezzel az elmével, Nick Nolte egy tündér, és örülök, hogy a személyi asszisztense lehettem arra a pár napra. Kicsit furin néztek rám a Majesticben – az a szálloda, ahonnan indulnak a sztárok a piros szőnyeges felvonulásra – amikor berohantam a limuzinok indulása előtt pár perccel szakadt farmerban, mert valamit el kellett intéznem. Jodorowsky felesége úgy is tett, mint aki nem ismer (tervezek is egy fotósorzatot “ruha teszi az embert” címmel). De a végén minden összeállt, rengeteg cikk jelent meg.

A karrieredben a zene és a vizuális művészetek egyaránt fontos szerepet játszanak. A Sziget ArtZone helyszínének szervezőjeként hogyan látod e két terület összefonódásának lehetőségeit és a fesztivállátogatók reakcióit?

270543_10150280764200476_5388629_nIgen, igazából távolodom a zeneipartól, bár soha sem tartottam magam kifejezetten “zeneipari dolgozónak”, hanem kultúrmenedzsernek. Harminchoz közeledve elgondolkodtam rajta, hogy ha állandóan bulizom és dolgozom – igazából a kettőt egyben, hiszen az a munkám, hogy bulikat szervezek, vagy ha nem én szervezem, akkor ott legyek, hogy képben legyek az aktualitásokkal -, úgy nehéz lesz, hogy legyen rendezett magánéletem, családom. Illetve több, mint tíz év intenzív éjszakai élet elég volt. Ezért először azt találtam ki, hogy belsőépítész leszek, majd innen jött a festészet iránt való érdeklődés és az ArtZone ötlete. Ezt – bár nem tartozik szorosan a kérdésedhez, de mivel egy “nők a zeneiparban” témában vagyunk – fontosnak tartom elmondani: azzal számolni kell, hogy ha az ember rendszeresen éjjel egyig vagy hajnalig dolgozik, a pasija meg nem, akkor elég nehéz a kapcsolatot működtetni, és ezzel számolni kell, illetve reagálni időben. A konkrét kérdéshez visszatérve: véleményem szerint minden művészeti ág a lélekre hat, azt mozgatja meg, illetve annak a kivetülése. Ezért az egyik ág inspirálhatja a másikat. Például én is rajzoltam már egy vers hatására. Tehát az összefonódási lehetőségeket itt látom az inspirációban.

Az ArtZone az én legnyugvási időszakomnak az első “rendezvény-alkotása”, és mint ilyen, a nyugalmat szolgálja; ez egy, kreativitásnak és a képzőművészetnek dedikált helyszín a Szigeten. Tekintve, hogy a fesztivál egyébként is egy zsibongó zene-zaj-zene-tömeg rendszer, ezért ennél a helyszínnél kifejezetten a csendre törekszünk, és a sátrakban nem szólhat zene. Már amennyire a Szigeten a csend lehetséges az Aréna és a Colosseum mellett. 🙂 A fesztivállátogatók nagyon szeretnek nálunk lenni, részt venni a workshopokon vagy csak pihenni. Többen mondták, hogy a kedvenc helyszínük, például az Arte francia-német tv stáb is, amikor ott forgatott. A helyszín napról napra “tele van”, pedig hatalmas. Aki vágyik az aktív pihenés és az alkotás öröme általi nappali feltöltődésre, az nálunk megtalálja, és ezért jönnek hozzánk az emberek.

Miben volt más a kétezres évek elején Sziget-dolgozónak lenni, mint most?

Mindig is büszkeséggel és boldogsággal töltött és tölt el, hogy a Szigetnek dolgozhatok. Érdemben nem tudok a kérdésre válaszolni sajnos, hiszen most csak freelancerként és helyszínfelelősként dolgozom, és nem vagyok stábtag, amit egyrészt néha elfelejtek, és olyankor rosszul is esik, hogy nem hívnak meg különböző céges összeröffenésekre. Leginkább azért, mert amikor anno odakerültem, a Sziget helyettesítette a családom. És tényleg olyanok is voltunk! Nagyon szerettük egymást, állandóan együtt lógtunk, házibulik, activity partyk, minden csütörtökön Cha-cha-cha a Kálvinon. Azóta eltelt körülbelül tizenöt év, mindenkinek van saját családja és az az érzésem, hogy az emberek kicsit eltávolodtak egymástól. Persze ezt csak lehet, hogy azért gondolom, mert én távolabb vagyok.:) Nem bánom, hogy nem kell ott ülnöm az irodában nap mint nap, a klasszikus irodai munkára már egyébként sem vágyom. 🙂 A Sziget Fesztivált viszont továbbra is egy csodának tartom, és évről évre nagyon várom, nem hiába lett kétszer is nyertes a European Festival Awardon.

Ha fentieknél is többet szeretnél tudni, mert ezernyi kérdés merült fel most benned, akkor lehet, hogy érdemes beiratkoznod a Zeneipari menedzsment képzésünkre. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által akkreditált kurzusunk legközelebb 2016. február 23-án indul. A képzésről bővebben az alábbi videóban.