Jószívű és megdöbbentően szerény. Miközben öt Népstadion-koncert megvalósítást tudhat a háta mögött. Olyan produkciók és zenekarok köthetők hozzá, mint az Omega és Révész Sándor. Habitusát, humorát, észjárását tekintve Spulni nem fiatalos – hanem ő maga fiatal maradt. Azon kevesek közé tartozik a szakmában, akik műszaki diplomával a hátuk mögött vágtak bele a szakmába. Pálfi József Spulni a hang- és fénytechnikusokat, zenekari szállítókat és egyéb rendezvénytechnikai szakembereket tömörítő MPRT elnöke. Décsy Eszter a hangtechnikusi szakmáról, a menedzsment és a roadok együttműködéséről és a szakma hazai történetéről beszélgetett vele.
Kik azok a zenészek, akikkel most dolgozol?
Az Ivan and the Parazollal már ötödik éve dolgozom, és Révész Sándorral, aki megtisztelt a bizalmával. A Révész – Závodi “Piramis Évek” egy nagy produkció, ahol nem csak hangmérnök, hanem műszaki vezető is vagyok. Emellett ott az egyesület, tanítok egy szakgimnáziumban is, meg van olyan dolgom is, amit előszedtem a régmúltból, ami talán több mint hobbi, ez így együtt bőven elég.
A legenda szerint úgy lettél az Ivan & The Parazol hangtechnikusa, hangmérnöke, hogy a zenekar olyan megszólalást szeretett volna élőben, ami a hatvanas, hetvenes években volt jellemző a rockzenekarokra. Hogyan lehet ezt hangtechnikai eszközökkel megteremteni?
Teljesen egyszerű. Amikor elkezdtem velük dolgozni, azt hittem, hogy ez egy előre profin kitalált, megtervezett dolog a zenétől az öltözködésig, mert láttak itt egy piaci rést. Aztán beültem a buszba, és ők tényleg ezeket a zenéket hallgatják, semmi pózolás nincs bennük, hatalmas szeretettel nyúlnak vissza a régi zenékhez, beleértve a régi előadókat is. Én is igyekeztem segítettem nekik, meghívtuk Karácsony Jánost az LGT-ből, vagy Závodi Jánost a Piramisból vendégszerepelni. Felnéznek rájuk. Nekem ez nagyon szimpatikus. Én nyilván tudom, hogyan kell megszólalnia a hetvenes évekbeli zenekaroknak, én is abból a korból jöttem. Sokat áldoztak arra, hogy korabeli hangszereket vásároljanak, és ennek meglett az eredménye. Nekem csak tovább kell közvetíteni azt a hangzást, ami a színpadon megszületik. Jól érzem magam velük. Tudatosan építkeznek, van céljuk és vízíójuk, hogy hová szeretnének eljutni, és ez számomra nagyon szimpatikus. Amerikában vették fel az utolsó lemezüket, az idén európai turnét terveznek, ilyen kitartást utoljára az Omega zenekarnál láttam.
Az egyik legismertebb hazai hangmérnök vagy. Akkor kezdted a szakmát, amikor még úgy működött, hogy igazolásokat kellett kérni az ORI-tól [Országos Rendező Iroda – a szerk.], hogy nem vagy közveszélyes munkakerülő. Hogyan kerültél a pályára, és hogy működött ez az engedélykérés-rendszer?
Én is, ahogy mindenki a hetvenes években, kaptam egy gitárt és nekiálltam zenélni. Minden sarkon volt egy zenekar, minden iskolában is alakult néhány. Persze, én is beleesem ebbe a körbe. De kicsit lusta voltam gyakorolni, ezért nem lehettem profi zenész, de nagyon tetszett ez az életforma, így végül nekiálltam roadolni különböző zenekaroknál. ORI-engedély csak a profi zenekaroknál volt, és ott a technikusoknak is be kellett menniük vizsgázni, vagy a másik módja az volt, hogy én például diszkós vizsgát tettem. Ahhoz, hogy az ORI-ban ki tudjanak fizetni gázsit, valami papír kellett, egyénileg pedig csak diszkósként lehetett vizsgázni. Adtak két lemezjátszót, én össze-vissza felpakoltam a lemezeket, bekapcsoltam, kikapcsoltam, feltekertem, letekertem, aztán ennyi volt. De eddigre már neves bandákkal dolgoztam, az engedély megszerzése előtt a zenekar fellépti díjából kaptam a gázsit. Most ennek megvan a böjtje. Lassan nyugdíjkorhatárnál leszek és az a bő tíz év, amit akkor dolgoztam, az most hivatalosan nem létezik. Az ORI-s dokumentumok eltűntek, amikor felszámolták az Irodát, amiről később derült ki, hogy tulajdonképpen egy 3/3-as gyűjtő volt, figyelték a zenekarokat. Azt mondják, megsemmisült az archívum, és most nem tudom igazolni az akkori munkaviszonyt, pedig tényleg levontak tőlünk pénzeket. Az első gázsim 100 Ft volt, abból 15-öt levontak.
És most erre egyáltalán semmi megoldás nincs még?
Két éve megy a huzavona. A zenészeknek már elismerték azt az időszakot, nem kellett külön bizonyítani, meg nem is lett volna nehéz, ott voltak a lemezmegjelenések és minden turné csak az ORI-n keresztül valósulhatott meg. Minket szokásos módon kitoltak a perifériára, nekünk még most sincs rendezve ez az időszak. Az egyesületünk abban is próbál segíteni, hogy összegyűjtsünk a kollégáknál fellelhető dokumentumokat és megpróbáljuk beszámíttatni. Az én korosztályomnál egyénenként változó de ez lehet akár 15-20 év is, ami nem mindegy. Később a rendszerváltásnál vagy céget csináltunk, vagy szellemi szabadfoglalkozásúakká lettünk, magunknak fizettük a járulékokat, aminek megvan a nyoma, de az előtte lévő 15 év eltűnt. Ez komoly probléma. A hivatalban azt gondolták, hogy ez nem sok embert érint, de végeztünk egy közvélemény-kutatást, és nagyjából más művészeti ágakat is beleszámolva 4000 emberről van szó, ami nem kevés.
Hogyan látod a technikai körülmények változását, mondjuk a rendszerváltás előtti időket nézve, illetve az azóta eltelt két évtizedet?
A rendszerváltás előtti időkben más lehetőség nem volt. Akinek nem volt a személyi igazolványba beírva a munkahelye, az közveszélyes munkakerülő volt. Aztán később be lehetett jegyeztetni a tanácsnál (ma Polgármesteri Hivatal) azt, hogy szellemi szabadfoglalkozású, ez egy sokkal nagyobb kört érintett, ide sorolták a szabadúszó írókat, képzőművészeket is.
Mára megváltozott a helyzet, most munkaerőhiány van a mi szakmánkban is. Sokszor a nagyobb fesztiválokra is úgy kellett vadászni embereket. Nem volt soha normálisan szervezett keretek közé helyezve a szakma. Megalakult az egyesület (Magyar Professzionális Rendezvénytechnikai Társaság), de előtte harminc-negyven évig nem tudott a road társadalom úgy összefogni, hogy ennek normális keretei legyenek. Mindenki azt gondolta, hogy szakszervezetet kell csinálni. Öt évvel ezelőtt létrejött az MPRT egyesület, amit egyébként a fiatalok kezdeményeztek, a mostani húszas, harmincas korosztály. Teljesen alulról jövő szerveződés volt. Az alapítás előtt felkértek, hogy legyek a szervezet elnöke, de ezt egy fél évig visszautasítottam. Azt mondtam nekik, csak akkor lesz ebből bármi is, ha szakmai szervezetet alapítunk, nem szakszervezetet. Ha elindulunk egy olyan úton, amivel azt akarjuk bebizonyítani, hogy a szakmánk egy értelmes szakma, hozzáértést követel. Ha tanulunk, képezzük magunkat, abból lehet előrelépni, de ha azzal rontunk neki a munkaadónak, hogy kapjunk több gázsit, abból nem lesz semmi.
De ez a mai napig nincs megoldva. Aki nem szolgáltató cégnél dolgozik alkalmazottként, azt bele kényszerítik valamilyen vállalkozási formába. Természetesen én is azt mondom, hogy jogkövetők legyünk és a munkánk után fizessünk adót, de még mindig nem tiszták a munkafeltételek, és nem került helyre a szakma díjazása sem.
Tegyük fel, olyan fiatal srác vagyok, aki elhivatott, huszonévesen feljön vidékről, hogy ezzel a szakmával foglalkozzon. Kiváltok egy KATA-t, ami havi ötvenezer forintba kerül nekem, de mennyit kell dolgoznom, hogy ezt ki is termeljem, ha tíz-tizenötezer forintos napi bérért robotolok, fizetem az albérletet, rezsit, stb.? Ráadásul sokszor szembesülünk azzal, hogy ránk a munkaadók oldaláról sem vonatkoznak az alapvető törvények, hogy egy nap maximum 8 órát dolgozhatunk, utána túlórát kell fizetni. Elindul egy zenekar koncertezni, reggel bepakolja az autót, és hazaér hajnali ötkor. Simán dolgoztatnak 10-16 órát. Az építőiparban egy segédmunkás, ha ennyit dolgozik, ennél többet kereshet. Sokakat nem is jelentenek be, nincs rendes szerződés, és sajnos a fiatalok meg nem mérik fel, hogy később nem fogják tudni igazolni a jövedelmüket és a munkaviszonyukat. Azt gondolom, hogy nem csak a technikusoknak lenne elemi érdekük, hogy ez a helyére kerüljön, hanem az egész zeneipari szakmának, mert ha tetszik, ha nem, nélkülünk nem lehet koncertet csinálni, és egy színház sem nem tud technikai személyzet nélkül működni… A megbecsülést persze a szakmának kell kivívnia, de ma már a srácoknak, akik már nem segédmunkások, a mai technológiát keményen meg kell tanulni, egyetemre kell menni, vagy minimum egy OKJ-s suli kell, hogy érts hozzá. Az egyesületben is rendszeresen szervezünk oktatásokat, kurzusokat. Ezeket viszont saját erőből kell megoldanunk, mert nem, vagy csak nagyon szerényen támogatja az állam.
Egy díjátadó alkalmával lehetőséget kaptam és találkoztam az oktatásért felelős államtitkár helyettessel. Kérdezte, hogy szerintem mi lenne a megoldás arra, hogy a szakmának legyen utánpótlása. Mondtam, hogy véleményem szerint az OKJ-sj hangmester képzést ki kell venni a művészeti szakmák közül és át kell tenni a műszaki szakmák közé. A művészeti szakmák nagy részét az állam nem támogatja, de egy pék vagy vízszerelő képzést igen. Akkor pedig az első szakmához jutást, ami ma alanyi jog, az állam finanszírozná. Tanítok egy suliban, ahol hangmestereket képzünk [Szent György Médiaiskola – a szerk.], az évi tandíj több százezer forint, de ezt miből finanszírozzák a srácok, ha a szülők nem tudnak segíteni? Az iskola mellett dolgozni kell, albérletet, megélhetést fizetni, ami a tandíjjal együtt már nagy összeg. Ugyanakkor vannak (vagyunk), akik úgy gondolják, hogy ezt a tudást tovább kell adni, úgyhogy elmegyünk OKJ-s iskolába aprópénzért tanítani, de ez még mindig nem elég. Nincsenek meg a képzés alapvető feltételei, a szakpedagógusok, a tudásukat átadni képes oktatók. Az iskolákban szerény körülmények között, nagyrészt elavult technikákkal lehet gyakorlati foglalkozásokat tartani, ami támogatás hiányában nem az iskola hibája. Németországban kötelező a rendezvényszolgáltatóknak szakoktatói felügyelet mellett befogadni gyakornokokat, akik ott ebédet kapnak, biztosítást kötnek nekik és valamennyi gázsit fizetnek nekik, a cégek pedig leírhatják az adóalapjukból. A gyakorlat nélkül ott nem is engednek dolgozni.
Ahogy említetted, te is zenéltél, jól jön egy hangmérnöknek, ha van zenész-identitása? És ha igen, miben?
Mindenképpen jó, ha egy hangmérnöknek vannak legalább alapszintű zenei ismeretei. Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy valamilyen hangszeren profi módon tudjon játszani. Inkább azt, hogy ismerje a hangszereket, ideértve a klasszikus, a népzenei és különböző autentikus és akusztikus zenekari felállásokat is. És persze hallgasson jó minőségben – ez fontos, hogy jó minőségben – mindenféle stílusú zenét. Erre persze időt kell biztosítani, amit nehéz találni, viszont erre kiválóan alkalmas az autóvezetéssel töltött idő.
Mi az, amit egy fiatal zeneipari szakembernek érdemes tudnia a hangmérnökökről, hangtechnikusokról, hogyan javíthatják illetve ronthatják egy produkció sikerét?
Egy jó hangmérnök nagyban hozzá tud járulni a produkció sikeréhez, ha megvan közte és a művészek között az összhang. Ha mindkét fél ugyanazt gondolja a zenéről és a megszólalásról, akkor működik a dolog. Ez a zenei oldala. A másik fontos elem, hogy a hangmérnök jól ismerje a mai modern technikákat. Ez már kicsit nehezebb, mert a technika olyan gyorsan fejlődik, hogy nehéz lépést tartani vele. De nincs megállás, mert a „vonat elmegy” és akkor lemaradunk. Ma azt látom sok helyen, hogy a kollégáknak a sok munka mellett kevés ideje marad tovább képezni magát, és ez a minőség rovására is mehet. Van azért jó példa is, amikor egy közepesen teljesítő zenekart a hangmérnök a jó ízlésével, tapasztalatával feljebb tud húzni, és a végeredmény egy jó hangzású sikeres koncert lesz. A sikerességre vagy jó hangzásra van egy szakmai szlogen: „ha jó az input, akkor jó az output is”.
Azt mondod, munkaerőhiány van ebben a szektorban, mert nincs elég utánpótlás. Azért nincs, mert ténylegesen nagyon kevesen választják szakmának, vagy lennének rá fiatalok, de azok kimennek inkább külföldre dolgozni? Itt is jelentkezik a fiatalok kivándorlása?
Azt gondolom, hogy a jól képzett munkaerőből van hiány. Egyre több fiatal kezd zenélni, és ennek kapcsán találkozik a könnyűzenéhez ma már alapvetően hozzá tartozó technikákkal, de nem mindegyikből lesz profi zenész, sokukat megérint a technikai háttér is, talán ezek a srácok lehetnek a követőink. Mi úgy működtünk korábban, hogy az éppen aktív generáció maga mellé vette a fiatalabbat, mert sem iskola, sem szakkönyvek nem voltak akkoriban, és valahogy mégis próbálták átadni a tudást. Az utánunk jövő generációnak már erre kevésbé volt lehetősége, mert a szakmánkban bekövetkezett egy technikai forradalom, nevezetesen, hogy pár év alatt a korábbi analóg technikát leváltotta a digitális technológia. Ez olyan gyorsan történt meg, és ma is ilyen ütemben zajlik, hogy mindenki a saját tudásának fejlesztésével volt elfoglalva.
A külföldi munkavállalás sem úgy működik, mint más szakmákban. Sokan azt gondolják, hogy kimegyek Angliába zenekari technikusnak, rövid idő alatt karriert építek és sok pénzt keresek. Közben ez úgy történik, hogy kimész, bejelentkezel egy szakszervezethez – ott van 4-5 ilyen szakszervezet -, ahol befizetsz havi 80 fontot, és csak annyi ígéretet kapsz, hogy beregisztrálnak, és elmehetsz állást keresni, ők nem adnak munkát. Aztán el kell indulni a legaljáról fölfelé.
Persze, ismerek olyat, akinek szerencséje volt, kiment Amerikába, kihúzott egy évet és azután a Meat Loaf hangmérnöke lett, egy tehetséges, ügyes 28 éves srác, de nem ez a jellemző. Sok srácot tudok, akik egy-két év után visszajöttek, mert nem nagyon találtak állást, vergődtek. Ott nagyon kemény ez, de legalább megtanultak angolul. Ők azt mondják, hogy a technikai része semmivel sem modernebb kint, mint nálunk, mert mi is olyan eszközökkel dolgozunk, mint a világon bárhol, tehát még szakmailag sem tanultak semmi újat, csak a nyelvet.
Te kitől és hogyan kezdted tanulni a szakmát? Mi volt az első pár lépés és hogyan fejlődtél?
A szakmát ellestük egymástól. Előttem is volt egy generáció, és azt hiszem, nem nagyképű a kijelentés, hogy Magyarországon ezt a szakmát mi építettük fel, a mostani hatvanas-hetvenes generáció. A 1970-es évek elején a zenekarok a mai színvonalhoz viszonyítva nagyon szerény technikai eszközökkel rendelkeztek. Mivel nem volt a magyar zenekaroknak annyi pénze, hogy megvásárolja a “nyugati” technikákat, mi sok mindent lekoppintottunk. Már az Omega együttesnél dolgoztam, és azon szerencsések egyike voltam, akik ki járhattak “A” nyugatra, ahol nézegettük a felszereléseket, titokban lerajzoltuk, és amint hazaértünk, a Vígszínház műhelyében legyártottuk a hangfalakat.
Akkoriban a szakmában csak 100-150 ember dolgozott és tanult egymástól, nem volt semmiféle szakmai féltés, mert mindenkinek volt munkája. Nem volt rivalizálás, sőt, amikor nem dolgoztunk, eljártunk a kollégáink koncertjére, és ha jól sikerült a koncert, örültünk a másik sikerének, aztán együtt jól be söröztünk. Szóval egymástól tanultunk, aztán már lehetett kijárni szakmai kiállításokra, már lehetett találni szakirodalmat, ebből lehetett táplálkozni, aztán jött az internet kora, ahol már bármilyen információ elérhető.
Mi az, amit egy hangtechnikus, egy hangmérnök szerinted elvárhat egy vele dolgozó zenei szervezőtől, menedzsertől? Mire érdemes figyelniük, hogy gördülékeny legyen az együttműködés?
A hangmérnöki, hangtechnikusi munka a csapatmunka része. Számunkra is biztosítani kell a megfelelő és zavartalan munka feltételeit. A szervező és a menedzser abban tud segíteni a technikai stábnak, hogy igyekszik jól előkészíteni a fellépés körülményeit. Ez azt jelenti, hogy ismeri a produkció technikai igényeit, és ez alapján begyűjti az összes technikával kapcsolatos információt. Sokszor elég, ha a menedzser a fogadó hely technikusát összeköti a zenekar hangmérnökével, és ők az apró részletekig le egyeztetik a technikai igényeket. Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy mennyire fontos a technikai rider. Ennek a megléte, alapos és részletes kidolgozása, és később az ebben foglaltak érvényesítése pedig a szervező és a menedzser felelőssége. Ennek egyeztetése az utazó produkcióknál jellemzően a technikai vezető vagy a hangmérnök feladata. Ezt a nem kevés idővel járó munkát általában fel is vállaljuk. A profi produkcióknál a rider nem melléklet, hanem a szerződés szerves része. Ennek betartatása viszont már a koncertszervező vagy a menedzser feladata. A jó együttműködéshez hozzá tartozik a rendszeres kommunikáció. Egy tartalmas beszélgetéssel sokszor elejét lehet venni egy crew – zenekar – menedzsment közötti félreértés lehetőségének.
Szerinted mi a legfontosabb tulajdonsága egy hangmérnöknek, akár fizikai, akár tudás szinten? Mivel járulhat hozzá, hogy egy zenész hangtechnikai szempontból biztonságban érezhesse magát egy koncerten a hangtechnikusnak köszönhetően?
Nagyon nehéz kérdés. Ha arról beszélünk, hogy milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy csinálni tudja valaki, az nem tűnik olyan drámainak, de jól csinálni igen. Természetesen kell jó fizikum. Azokat a nehéz cuccokat megemelni, vinni kell. Abban az időben, amikor nagyon mentek a zenekaraim, háromszáz koncertet csináltunk egy évben. Hárman ültünk egy teherautóban, amiben benne volt hét tonna felszerelés, és ha három koncertet csináltál egy nap, ami nyáron nem volt ritkaság, azt háromszor kipakoltad, megcsináltad a koncertet és háromszor bepakoltad. Nem kellett attól félnünk, hogy elhízunk. Jó fizikai állapotban voltunk, de később kiderült, hogy azért a rendszertelen élet és össze-vissza étkezés miatt mára sokunknak van gyomorfekélye, ízületi fájdalmai és hasonlók.
Ma már nagyon összetett a szakma, rengeteg ismerettel kell rendelkezni. Szerintem egy profi hangmérnök olyan, mint egy zenei rendező vagy producer. Amikor a zenekar rábízza magát a színpadon, és te kiállsz – én úgy hívom – a vesztőhelyre, akkor gyakorlatilag újra kell reprodukálni a dalokat, hogy az minél jobban hasonlítson a lemezen szereplőkre vagy az eredetire. Meg aztán legyen benne fíling is, mert mégiscsak élő koncert, nem egy steril lemez, és ehhez kell nem kevés zenei ízlés is. Én minden hangmérnököt biztatnék arra, hogy tanuljon meg valamilyen hangszeren játszani, meg persze irdatlan mennyiségű zenét hallgatni. Én mindenevő zenefaló vagyok, de sokszor látom, hogy a fiatal kollégák inkább csak egy-kétféle zenei irányzatot favorizálnak. Amikor a feladat az, hogy oda kell ülni egy más stílusú zenekar mellé, nem tudnak mit kezdeni vele. Meg kell szerezni azt a fajta tapasztalást, hogy különböző zenékben is otthon legyenek.
Ma a jó hangtechnikusnak nagyon sokat kell tanulnia, képeznie magát. A digitális korszak derekán vagyunk, az eszközök nyolcvan, kilencven százaléka már digitális, és ez nagyon komoly felkészültséget igényel. Én is igyekszem lépést tartani a fejlődéssel, mert nagyon szégyellném magam, ha egy koncerten kapnék egy digitális pultot és nem tudnám használni.
Mindezeken felül tulajdonképpen egy kicsit diplomatának is kell lenned. Kommunikálni kell a többi technikussal és a zenekarral, a kollégákkal. Mindenkivel máshogy kell szót érteni, és fontos az alkalmazkodóképesség is. Közösségben kell élni és dolgozni. Ha ott van egy fanyar pasi, aki lehet, hogy nagyon jó hangmérnök, de nehéz vele szót érteni, a zenekar nem fogja sokáig elviselni. Ahhoz pedig, hogy egy zenész biztonságban érezze magát koncert közben, a legfontosabb a bizalom. Amikor egy zenész vagy zenekar felmegy a színpadra játszani, akkor leteszi a „sorsát” a hang technikus kezébe. Ennek a felelősségét érezni kell és ezzel nem lehet visszaélni. Nekünk is a maximumot kell teljesíteni. Ehhez kell egyfajta alázat is. A zenészt jó értelemben véve kell szolgálni, kiszolgálni. Ez nem cselédséget jelent, hanem jó hangulatú közös munkát.
A fanyargásról jut eszembe; mennyire élő még az a sztereotípia, hogy a hangmérnökök állandóan morcosak a zenészekkel? Mitől függ, hogy egy hangtechnikus és egy zenész jól együtt tud dolgozni?
Természetesen függ a személyiségtől és kell hozzá jó adag tolerancia is. Fontos a kommunikáció módja, ami korosztálytól függetlenül egymás tiszteletén alapul. Ezeknek alapvető értékeknek kell lenniük, de az együttműködés alapja az, hogy a zenész elismeri a hangtechnikus tudását. És persze fontos a bizalom és a megbízhatóság. Soha sem adhatunk olyan technikai tanácsot, aminek helyességéről nem győződtünk meg. Nekem is van sok zenész barátom, de amikor dolgozunk, akkor munkatársak vagyunk. A kettőt nem szabad összetéveszteni, a dolgokat a helyén kell kezelni.
A sztereotípia szerintem már nem él, nem is lenne már helye. Az szerencsére már régen nem megy, hogy a hangmérnök majd megmondja a zenekarnak, hogy kell játszani. Ez egy más szakmai hozzáállás: el kell gondolkodni, hogy mi is az én dolgom? Közvetíteni kell, ami a színpadon létrejön. Nekünk csak ennyi a dolgunk, mi nem alakíthatjuk át, nem csinálhatok stílusidegen dolgot belőle csak azért, mert nekem az tetszene.
Most egy picit nekem is érdekes a helyzetem. Jelenleg az Ivan and the Parazollal dolgozom, nagyjából évi 60-70 koncertet játszunk, és köztünk azért van egy jó nagy generációs űr, mindegyik tagnak az apukája lehetnék. Hogy viszonyuljak hozzájuk? Fiatal, energikus srácok, van saját elképzelésük,céljuk, sokszor te már látod, mit akarnak csinálni, hiszen te már jártál azon az úton, és ha valami hibát készülnek elkövetni, nehéz ezt úgy elmondani, hogy tanács legyen és ne kioktatás. Viszont érzem, hogy tisztelnek és szeretnek, most újra élhetem velük a fiatalságomat.
Némileg saját észrevétel, hogy Magyarországon mindenki ért a focihoz, és mindenki ért a hangtechnikához is. Nagyon sokszor látok kommenteket egy-egy koncert után arról, hogy “nem szólt jól”. De gyakran egymásnak ellentmondóak, valaki a dobot nem hallja, valaki a gitárt vagy valami teljesen mást, mitől lehet ez? A közönség részéről mi a mechanzimusa ezeknek a visszajelzéseknek?
Általában nem a nézők kommentálják, vagy ha sokan mondják, hogy valami rosszul szólt, akkor annak valami oka van. A közönséget szerintem nem lehet átverni. Inkább a szakmából indulnék ki, én is voltam már olyan koncerten, mondjuk amikor Sting játszott az Arénában, ami után az egyik szakmabeli azt mondta, hogy ilyet jót már régen nem hallott, és egyből jöttek néhányan, hogy az ilyen-olyan szektorban meg ez vagy az szólt rosszul. Igen, lehetséges, de nem ez a mérvadó. A mérvadó szerintem az, hogy ha lemegy az első dal, és a közönségnek tetszik, tapsolnak és kiabálnak, akkor az rendben van. Ha csend van, akkor baj van, és nem biztos, hogy a zenekar a hibás, lehet, hogy mi rontottunk el valamit, mert nem úgy szól, hogy az a fülünknek tetsző legyen. A rajongók pontosan ismerik a dalokat, azt az élményt szeretnék kapni, amit egy jó koncerttől várnak, vagy amit a lemezen hallanak, és őket nem lehet átverni. Ha a közönség örül, akkor jó buli van, jól szól és jól néz ki. Ez igaz egy kis klubkoncerten és stadionkoncerten is. A kommentek egy része szakmai tudományoskodás, néha kötekedés, én is elolvasom, de számomra a saját tapasztalatom a mérvadó.
Elmondtad a Zeneipari Hivatalban tartott órádon is, hogy ma már a hangtechnikus szakemberek nem szigorral alkalmazzák az élő koncerteken dolgozó hangtechnikus és a mérnöki végzettségű, stúdióban dolgozó hangmérnökök megkülönböztetést. Mi ennek az oka?
Már az elnevezéseknél is van egy kis zavar, hogy ki hangtechnikus és ki hangmérnök. Az, hogy az élő koncerteken „csak” hangtechnikusok dolgoznak és a stúdiókban „csak” hangmérnökök vannak, ebben a formában nem igaz. Sajnos egyetemi, főiskolai hangmérnöki képzés a mai napig nincs. Ahogy említettem előbb, OKJ képzési formában van hangtechnikus és hangmester képzés, de ez is alapvető reformra szorul. A Zeneipari Hivatalban tartott előadásaimon arról beszéltem, hogy sok stúdióban dolgozó hangmérnök is kever zenekaroknál élő koncerteket, és sok élő koncert hangmérnök is készít stúdiófelvételeket. A határok elmosódtak, csak az alkalmasság számít. Szerintem mindegyikhez más szaktudás kell, ez nem jelenti azt, hogy aki jó stúdióhangmérnök, az automatikusan jó koncerthangmérnök is, és ez persze fordítva is igaz. Én az élő koncert hangosítást szeretem, mert megvan az a varázsa, hogy minden ott és megismételhetetlenül akkor történik meg. Ha lemaradtál, akkor az a pillanat elszállt.
Picit térjünk rá a szervezetre, amit alapítottatok 2014-ben; említetted, hogy az első félévben visszautasítottad az MPRT (Magyar Professzionális Rendezvénytechnikai Társaság) elnökségét, először miért nem vállaltad? Mit csinál pontosan a szervezet és végül miért vállaltad mégis az elnökséget?
Eredetileg azért nem akartam elvállalni, mert nem akartam, hogy ugyanolyan sorsra jusson, mint az összes korábbi próbálkozás az elmúlt harminc évben. Hogy gázsibeszedős szervezet legyen és állandó konfliktusban legyünk a rendezvényszervezőkkel, menedzserekkel, a munkaadókkal. Tizenkét fiatal srác alapította, és egy féléves győzködésbe került, mire el tudtam magyarázni és megértették, hogy ha jó és fontos célokat tűzünk ki, mint hogy becsüljenek meg minket, legyen oktatásunk, eljusson a hír, hogy létezik egyáltalán ilyen szervezet és vagyunk annyian, hogy elég erősek legyünk, hogy a művészeti kormányzatnál, az iparkamaránál vagy akár az EMMI-nél elérjünk dolgokat, akkor az jó. Ebben is állapodtunk meg, amikor elvállaltam. Már az első évben eljutottunk odáig, hogy behívtak minket a Cseh Tamás Programba, hogy van-e ötletünk, mit javasolunk mi még azon kívül, amit a zenészek szeretnének. Részt vettünk a konferenciákon, adtunk javaslatokat, bár ezekből nem sok minden valósult meg. Amikor a zeneipari jelentés készült 2015-ben, először azt ajánlották fel, hogy egy nem kevés összegért megkaphatjuk az előző évi felmérés anyagát, mi meg mondtuk, hogy köszönjük nem, aztán fél év múlva jelentkeztek, hogy fizetnének pénzt azért, hogy vonjuk be a technikusokat is a felmérésbe. Elgondolkodtató, hogy hogyan készíthettek korábban olyan zeneipari jelentést, amiben a perifériákat nem vizsgálták. A zenészek köré egy komplett iparág épült, technikusokkal, szervezőkkel, menedzserekkel, amivel először nem is foglalkoztak, de aztán erre ők is rájöttek, hogy ez így nem kerek. Mi nem küldjük el nekik közvetlenül a felmérések eredményét, hanem a megadott szempontok alapján előbb mi kiértékeljük, aminek csupán adatvédelmi okai vannak, és az egyesületi tagokat védi. Elkezdtünk egy csomó szakmai rendezvényt szervezni, amiken alkalmanként legalább százan voltak, sokkal sikeresebbek voltak, mint mások korábbi, hasonló rendezvényei. De van jogászunk is, aki bármivel kapcsolatban tud segíteni, ha a tagoknak jogi tanácsra van szüksége. Most épp a kommunikációs csatornákat szeretnénk kicsiszolni.
Tovább akarjuk vinni a már közel két éve kidolgozott, a szakmánk oktatásának megújításával foglalkozó programunkat. Folytatni fogjuk azoknak a haladó szintű kurzusoknak a szervezését, amiből már hármat megvalósítottunk, ahol a résztvevők EU kompatibilis bizonyítványt kaptak. Kidolgoztunk egy rendezvény-engedélyeztetési, rendezvény-kivitelezési tervet, amit el fogunk juttatni a megfelelő szakhatósághoz, ahol úgy tűnik, van fogadóképesség. A tagság körében egyre hangsúlyosabban felmerül a bérezés kérdése, meg kell találni azt a módot, hogy az egyesület milyen formában tudja ezt az igényt érvényesíteni.
Vállaltam, hogy az első öt évet megcsinálom, az idén lesz tisztújító közgyűlés, ha a tagság kitüntet a bizalmával, akkor folytatom a munkát. Van bőven feladat.
Két éve alapítottatok egy szakmai díjat, amit Morcz Csabáról neveztetek el. Kik kapták meg eddig, milyen volt a fogadtatása a díj alapításának? Megvalósul az az elképzelés, hogy ezzel is jobban felhívjátok a figyelmet ezekre a periférián lévő szakmákra?
A díj alapítása nem az én ötletem volt, azt Csillag Péter az Audiomonde Kft. tulajdonosa kezdeményezte, és az MPRT-ben megvalósítottuk. Csabi nekem is nagyon jó kollégám volt, és amikor beszéltem Csabi családjával a kezdeményezésről, nagyon örültek. Ezt a szakmai díjat azért alapítottuk, hogy az idősebb, komoly szakmai pályát bejárt roadokat, azaz minden rendezvénytechnikában dolgozót, a hangostól a fényesen és színpadtechnikuson át majd díjazzunk, amivel anyagi juttatás is jár. Nagyon örültem annak, hogy a hazai márkaképviseletek és szolgáltatók első megkeresésre a kezdeményezés mögé álltak, és azóta is rendszeresen támogatják a díjat.
Igen, az idős szakembereink támogatása mellett a figyelemfelhívás is fontos, de ez csak másodlagos cél. A díjat minden évben a Hangfoglalás kiállításon, ami most Budapest Music Expo néven működik, adjuk át. Az elsőt 2016-ban Nemes László kapta, aki az én tanítómesterem is volt. 2017-ben Elek György, aki negyven évet dolgozott az Old Boys zenekarral, 2018-ban pedig Kraft Tamás volt a díjazott. Mindhárman nagyszerű emberek és kiváló szakemberek.
Mi az, amit a mai napig nagyon élvezel a hangosításban, mi lelkesít?
Az, hogy nincs két egyforma koncert. Amikor ez már hivatássá vált, beidegződött, hogy minden koncertet jól kell megcsinálni, mindegy, hogy százfős klub vagy a Sziget. Ez mindig bennem van, és ezt le is lehet mérni, én is élvezem, amikor látom, hogy a zenekar jól érzi magát, jó bulit játszanak, meg a közönségnek is tetszik, akkor az nekem ugyanolyan sikerélmény, mint annak, aki fennáll a színpadon. Talán ketten vagyunk Magyarországon, akik öt népstadionos koncertet csináltak, ami felfoghatatlan élmény, de a pici koncerteknek is megvan a varázsa.
Ennyi év után tudsz még úgy zenét hallgatni, hogy nem szakmai füllel hallgatod?
Nehéz. Az elmúlt tíz évben két olyan koncert volt, amit végig tudtam nézni; az egyik Paul McCartney, a másik Phil Collins. Az ismerőseim nem is nagyon szeretnek velem koncertre jönni, mert állandóan dörmögök. Viszont azt más füllel hallgatom, ha egy fiatal kolléga dolgozik, és látom a hibáit. Nem azt nézem, hogy rossz, amit csinál, hanem azt, hogy ügyes, jól csinálja, már csak pár apróság hiányzik ahhoz, hogy igazán jó legyen. De nem is nagyon járok már koncertre, inkább otthon hallgatok zenét.
Van egy kis gyűjteményem koncert-DVD-kből és CD-kből, és amikor otthon a szuterénben barkácsolok vagy tervezgetek, folyamatosan hallgatok zenét a jazztől a Metallicáig. Van két huszonéves gyerekem, tőlük is állandóan különböző zenei impulzusok érnek, hol metál zene szól a tetőtérből, hol Beyoncé.
tweet
like
+1