Sápi Zsófi a Cseh Tamás Program vezetője, az Irie Maffia koncertszervezője, a Tilos Rádió közösségének egykor igen aktív tagja. Nem csak ezekről, de bokorból előkerülő zenészekről, névtelenül nyilatkozó menedzserekről és a hajdúsági kocsmákban bóbiskoló bácsikról is mesélt Harangi Dittának. A Zeneipari Hivatal sorozatában a Zeneipari menedzsment kurzusunk vendégelőadóit kérdezzük: olyan nőket mutatunk be, akik évek óta dolgoznak a magyar zeneiparban. Harangi Ditta interjúja.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a zeneiparral? Mi vonzott benne?
Egyszerűen belekeveredtem, így alakult. Nem voltam sose igazi „közönség”, mindig backstagekből figyeltem az eseményeket. Gimiben a legjobb barátomnak volt egy rockzenekara, sokat lógtunk a próbatermükben, és mentünk velük bulizni vidéki fellépésekre. Debreceni vagyok, úgyhogy a vidék itt hajdúsági városkák klubjait és kocsmáit jelenti, ahol alkesz bácsik szenderegtek a zenegépnek dőlve, a srácoknak meg a legnagyobb történés, ami kinézett esténként, maximum egy kiadós verekedés lehetett. Ilyen helyekről hajnal 4-5 előtt hazajutni sehogy nem lehetett, akkor indult ugyanis a távolsági busz. Ez eléggé összerázta a bandát. Másik vonalról pedig az RH-hoz, a debreceni hiphop bulikat szervező társasághoz kötődtem. Pesten a Tilos Rádióban csináltam műsort évekig, ott is igazi zenei kavalkád vett körül. Egyébként én sosem zenéltem, illetve hegedülni és dobolni tanultam, de ezt inkább hagyjuk. A zenészek olyat tudnak, amit én nem, ez megunhatatlanul érdekes és inspiráló egyben.
– Találkozol-e meghökkenéssel vagy furcsálkodással a kollégák között, hogy Te mint nő látod el ezt a munkakört?
Régebben voltak ilyenek az Irie Maffia kapcsán, de mostanra már egyáltalán nem téma ez. A Cseh Tamás Programiroda miatt egyelőre legalábbis nem került elő.
– Ütköztél – e és ha igen, milyen akadályokba a karriered elején, amiatt, mert nő vagy?
A kezdet kezdetén, amikor az Irie Maffia koncertszervezője lettem, volt néhány figura, aki nagyon kioktatóan viselkedett. Nem rejtették véka alá, hogy semmi kedvük egy „kiscsajjal” alkudozni. Az sem volt evidens, hogy üvöltözés meg egymás átverése nélkül is szépen fogunk tudni haladni, sokszor megkaptam, hogy legyek agresszívabb, túl kedves vagyok, egy menedzser nem lehet ilyen. Ezek a visszajelzések teljesen kezdőként eléggé el tudtak bizonytalanítani. Másfelől viszont sokan segítettek tanácsokkal, kontaktokkal, ötletekkel, például Szepesi Matyi, akivel nagyon sokat egyeztettünk közös tagok miatt régebben a Barabás Lőrinc Eklektric, mostanában pedig a Brains miatt, de sosem volt konfliktus köztünk. Ő persze nem azért segített, mert nő vagyok, hanem mert korrekt arc, bár ezt tőle kéne megkérdezni. 🙂
– Mi volt eddig a munkád során felmerülő legnagyobb nehézség, probléma?
Nagyon nagy problémákra nem emlékszem, a nehézségek egy része mára csak egy jó sztori. Így hirtelen az az olasz fesztivál ugrik be, akikkel pontosan egy évig leveleztem, mire végre kifizették a zenekar gázsiját.
De a zenészekkel is előfordultak különös esetek. Egyszer indultunk volna a Volt fesztiválról tovább külföldre, össze kellett szednem a tagokat éjjel. Az egyikük viszont inkább csajozni szeretett volna, fogta magát, és egyszerűen elszaladt. Már világosodott, mire előmászott valami bokorból.
– Hogyan tud egy női zenekari szervező tekintélyt kivívni egy ennyi férfival teli zenekarban, mint az Irie Maffia?
Bizalomra nagyobb szükség van az én pozíciómban, mint tekintélyre. Tekintélye elsősorban a zenekarvezetőnek kell legyen, és van is. Az Irie Maffiát megosztva visszük többen, én most a koncertszervezőjük vagyok, nem a menedzserük, bár sok menedzseri feladatot is ellátok. A kérdésre visszatérve, sok évig tartott, amíg rendesen kialakultak a dolgok. Lehet, hogy más zenekaroknál másképp van, de visszatekintve én csak az Irie-val tudtam igazán együtt dolgozni: összeillünk, mással meg nem. Büszke vagyok rájuk és remekül szórakozom, van, hogy egy-egy email váltásunk is őszintébb, viccesebb, emberibb, mint egyébként a napom többi része. Ha eltelik 2-3 hónap, mint most télen is, hogy nem látom őket, a következő koncerten ennyi év után is simán rá tudok csodálkozni, mennyire jók. Amúgy az Irie Maffiánál sok a férfi, de nem szabad elfelejteni azt az egy nőt, Senát, aki egymagában ledominálja az egész bagázst, ha épp olyan kedve támad.
– A Cseh Tamás Program élén mit tekintesz küldetésnek?
A Cseh Tamás Program életrehívói a hazai zeneipar fellendítését tűzték ki célul. Ha jól csináljuk, kimutatható pozitív hatása kell legyen a kultúrafogyasztásra, a vidéki koncertéletre, de akár arra is, mit gondolnak a gyerekek az alkotásról és a zenéről. Azonosítjuk a problémás pontokat és az erősségeket, előbbire megoldásokat keresünk, utóbbira támaszkodhatunk. Az a cél, hogy a CSTP ne csak egy pár évig üzemelő pénzcsap legyen, hanem jól átgondolt stratégiát valósítsunk meg, lépésről lépésre. Ez azt is jelenti, hogy aki azonnali eredményeket várna, az nincs tisztában a körülményekkel.
A tudás itt van körülöttünk, egy-egy embernél vagy zenekarnál hatalmas tapasztalatok halmozódtak fel, de a hazai zeneipar sajátosságai miatt ezek viszonylag szűk körnek, informális csatornákon hozzáférhetőek. Szeretnénk minél többeknek segíteni az előrelépésben.
Az alprogramok, pályázatok egymást is segítik, kiegészítik, ezekhez a Programiroda saját rendezvényeivel, partnereivel kapcsolódik. Együtt fogunk működni a Petőfi Rádióval és a Petőfi TV-vel is. Havonta ingyenes workshopokat tartunk, nyáron fesztiválokra szervezünk programokat, tárgyalunk külföldi lehetőségekről is, nem csak a pályázatok nyerteseinek.
– Mi okozza most a CSTP élén a legtöbb problémát, mit a legnehezebb intézni?
A csapat nagyon lelkes, és jól haladunk, emberileg és szakmailag is az egyik legjobb munkahelyem valaha. A velünk dolgozó menedzserektől és zenészektől folyamatosan kérjük a visszajelzéseket, tanulunk belőlük, a javaslatok egy részét beépítjük a következő évi tervekbe.
Nekem legnehezebb azt megszokni, mikor a sajtó egy része úgy ír rólunk, hogy nem ismeri, mit csinálunk, csak megszólaltat pár „névtelenül nyilatkozó menedzsert”.
Meg azt, mikor olyan zenekarok képviselői nyilatkozzák, hogy nem is kéne állami támogatás a zeneiparnak, akik egyébként milliókra pályáztak és nyertek is.
Érzelmileg nem könnyű kezelni azoknak a reakcióját, akik most nem nyertek, főleg ha azokat szidják, akik nyertek. Rajtuk igazán nem múlott. Szerencsére nincs sok ilyen.
A CSTP indulása mélyvíz volt, érdekek és vélemények kuszasága, egy csomó tegnapelőttre elvégzendő munkával.
Az elmúlt négy hónapban sok minden kitisztult, miközben sok-sok új, értékes ember kapcsolódik folyamatosan a programhoz mentorként, vagy zenei menedzsment iskolákból, zenekarok és klubok részéről. Rászánják az idejüket, hogy eljöjjenek ötletelni, megosztják velünk a problémáikat, elkezdett kialakulni az a kölcsönös bizalom, ami az egész ügynek hatalmas lökést ad.