A legelső magyar női DJ, a Forbes legbefolyásosabb nők a kultúrában lista negyedik helyezettje – és nem utolsó sorban az A38 vezető programszervezője. Benő – ahogy a szakmában hívják – Zeneipari menedzsment képzésünk oktatója és vizsgáztatója – Dudich Ákossal beszélgetett az A38 elmúlt 14 évéről. A Zeneipari Hivatal blogjának valaha készült interjúinak egyik legizgalmasabbika.
Te voltál az első női magyar DJ. Hol és miket játszottál?
A Tilos az Á-ban. A 80-as, 90-es évek zenéit. A Birthday Party-tól a No Means Noig, Patti Smith-től Body Countig, Fugazzitól George Clintonig az éppen kezdődő, jobb világzenéktől a grunge-ig, a trip-hoptól az akkori elektronikus zenékig mindent.
Mondhatni végigjártad a szamárlétrát, voltál énekes több zenekarban is, pultos, DJ, dolgoztál Lajkó Félix managementjében, és immár 15 éve a Hajó programszervezője vagy. Feltételezem, sokat segít, hogy bele tudod képzelni magadat a munkatársaid, vagy a fellépők helyébe.
Én nem szamárlétrának látom. Imádtam mindet. Az segítség volt, hogy az underground zenei szcéna része voltam, és hogy szerettem a zenét. De körülbelül ennyi. Itt leginkább a másik oldalon állsz, hiszen elsősorban a klub érdekeit képviseled. Három évig Gáncs Andrea volt a programszervezés vezetõje. Nyilván próbáltuk belőni az elején, mi a klub célja és hogyan jutunk el oda. Volt is óhajtott verzió, talán több is, de aztán csak a tapasztalatok által kijelölt csapásokon tudtunk haladni. Emlékszem, eleinte elég sokan hoztak mindenféle programot, leginkább partikat, de koncerteket is. Lehetettünk volna egy bérelhető hely? Elég kényelmes lett volna. Vagy rendezvényhelyszín? Vagy egy kiváló TV felvételeket készítő, drágább produkciókra koncentráló hely? Ha a zenéről van szó: inkább magyar zenekarokra fókuszáljunk vagy külföldiekre? Mire lesz kereslet, ki lesz a közönségünk? Hely vagy helyszín? Nagy reményeket fektettünk az étterembe is. Sokféle tevékenységünk, tervünk volt már akkor is a zene mellett. És teljes demokrácia volt a területek között. Sokáig nem ugrott ki egyik sem terület sem. Rengeteg kérdés volt, aminek a megválaszolásához idő kellett. Szóval merőben más típusú kihívásokkal találtam szemben magamat.
Melyik volt ezek közül a legnagyobb?
Nagy kihívás volt bőven. A programszervezés szempontjából például az, hogy nem volt a Hajónak elődje, így semmilyen példát nem követhettünk, tanácsot sem lehetett kérni senkitől. Az, hogy a Hajó előtt engem az nem annyira érdekelt, hogy hány rajongója lehet egy zenekarnak, vagy mekkora gázsival érnék be. A rentábilis program szempontjából viszont ezek nagyon fontos kérdések, de erre nem volt akkoriban statisztika. A kezdetleges internetes zenei disztribúció számai még nem voltak iránymutatók. Persze egyre könnyebb volt a hozzáférés a zenékhez és egyéb adatokhoz, ahogy haladtunk előre az időben. Látványosan ez a MySpace-szel kezdődött. Az is probléma volt, hogy már az indulásnál nagy mennyiségben lett volna szükségünk olyan, legalább közepes méretű zenekarra, akik turnéznak. Hogy bebiztosítsuk a közeljövőt. Infóhiány sokféle formája volt jellemző, amit, mint kiderült, nem volt egyszerű pótolni sem. Azon is nehezen léptem túl, hogy maximum 3-4 ezer euróban gondolkozzak, ami a gázsikat illeti – 8-10 ezer euró olyan sok pénznek tűnt, hogy időbe telt, míg megszoktam. Ezeken mondjuk még lehetett segíteni. Amit nehezebb volt megszerezni – sőt, majdnem beletört a bicskánk –, az két dolog volt: a kapcsolati tőke és a financiális tőke. Az előbbi úgy lesz, ha odaadod neki az utóbbit. Bővebben, ha hosszú időn keresztül, folyamatosan bukkolsz zenekarokat, megbízhatóan lebonyolítod a koncertet és mindenki ki van fizetve, és ennek híre megy és egy kapcsolatból lesz egy egész hálózat, aki akar veled dolgozni. De ugyebár a Hajó indulásánál éppen ez hiányzott. És bizony a jobb ügynökségek zöme egyszerűen nem válaszolt. Az se érdekelte őket, mennyit ajánlanék. Egy darabig homályos volt, hogy ennek mi az oka. Az viszont világos volt elég hamar, hogy a kapcsolati tőke hiánya miatt a pénzünk nem fog sokáig kitartani. Aztán persze később megértettem az ügynököket is: azért nem válaszoltak, mert egy régóta bejáratott, fizetőképes, megbízható klub hálózattal rendelkeznek, nélkülünk is. Minek kockáztatnának egy magyar hajóval, amiről sosem hallottak? Azt is tudták, hogy innen túl jó ajánlat az életben nem fog kikerülni. És ez a mai napig így is van. Közben persze ment az élet, toldoztunk, foltoztunk, amit éppen értünk, azt betettük, leginkább magyarokat, vagy szemfüles, de ismeretlenebb külföldieket, akik hallottak rólunk és ajánlkoztak. Vagy olyan ügynökségek zenekarait, akik mégis válaszoltak és a jobb zenekarok helyett esetleg ajánlottak valami mást. Vagy éppen leakadt pár jobb név is valahogy.
Hogyan lehetett végül áttörni ezt a falat?
Úgy, hogy hosszú időn keresztül mégiscsak folyamatosan bukkolsz külföldi zenekarokat. Szerencsére pont ezt csináltuk. Nem is nagyon volt más választásunk.
Mikor érezted azt, hogy most már komolyan veszik a Hajót?
Négy-öt év után, 2008-ra indult be olyasféle interakció, ami okot adott a bizalomra. Abban az évben viszont a gazdasági válság ütött rajtunk olyan léket, hogy majdnem elsüllyedtünk. Természetesen a külsős koncert- és partiszervezők java már ezelőtt eltűnt, de ekkor tényleg a maradék is felszívódott, a közönséggel együtt. Apokaliptikus volt.
Mi volt a hozzáállás a magyar zenekarokhoz?
Azok irányába, akiket érdemes volt felléptetnünk, túl nagy volt a konkurencia. A Gödör például olyan alacsony jegyárakkal dolgozott, amit mi sosem engedhettünk meg magunknak. Aztán jött a Zöld Pardon az 500 Ft-os jegyeivel. És ők is csak a magyarokra voltak ráállva. Egyre jobban elharapózott az ingyenesség, amit nem kell ecsetelnem, milyen káros mind a klubokra, mind a zenekarokra nézve. Aztán a Trafó és a MüPa is szervezett már hasonló koncerteket és velük sem szívesen versengenénk, ami az ajánlatokat illeti. Nálunk a jegybevételből kell fedezni a produkció kiadásait. Mint látható, sok ok volt arra, hogy a külföldiek felé forduljunk, nem csak az, hogy onnan jön a legtöbb jó zene. Ha mégoly bonyolultnak tűnt is, tisztán látszott egy idő után, ha ki akarunk törni ebből a helyzetből, ez az út.
Talán az is segített, hogy a zenekarok jó hírét vitték a Hajónak, nem?
Abszolút. Mindenki jó hírünket vitte. Ebben biztos vagyok. Hogy megbízhatóak vagyunk, jó a technikánk, kellemes a személyzet, kifizetjük, amit megbeszéltünk és gondját viseljük a fellépőknek. A jó hírünk garantálva volt. A külföldiek amúgy is hálásabbak. Így aztán lassanként, fokozatosan elkezdtek csordogálni a nagyobb nevek. Persze ez a zenekarokon is múlott, hogy kik hajlandóak felénk venni az irányt, hiszen pontosan tudják, hogy Európának ezen a felén sosem kapnak akkora gázsit, mint mondjuk Párizsban. A külföldi zeneipari konferenciákon ez állandó téma, és az sem segít, hogy nálunk vidéken alig van olyan klub, ahol megfelelőek lennének a feltételek, így az országon belül turnézni sem lehet. A régióban minden országban csak egy helyen lép fel egy zenekar, aztán megy tovább.
Van siker sztori is?
Persze. Ez maga a sikersztori! Hogy kibekkeltük a nehéz időket és közben megedződtünk. Ma már annyi programunk van (körülbelül évi 1000-1200 koncert és party egy évben), hogy más kluboknak is jut. És több is lehetne. Mert a kapcsolatfelvétel már nem egyoldalú, így annyi megkeresésünk lett, hogy bőven van miből válogatni. Mert miközben a programunk 90%-a saját szervezésű, aminek 60% külföldi, ez alatt az idő alatt Bognár Attila vezetésével az egyéb területeket is tökélyre vitték a kollégáim és a Hajó több lábon áll. Egyre jobb TV felvételeink vannak, óriási az archívumunk. Beköltözött hozzánk a Petőfi TV az összes hátrányával és előnyével.
Hosszútávon az is nagyot ment, amikor nyolc éve rájöttem, hogy egy hétvégi estét ketté lehet osztani egy koncert- és egy partisávra, ami azt eredményezte, hogy többé nem nagyon voltak veszteséges koncertjeink. Ezt a programmodellt szinte minden nagyobb programhelyszín átvette tőlünk.
Komoly pályázatokat adunk be, nyerünk el és számolunk el velük. Lett egy második hajónk, kiállítóteremmel, irodákkal. Lett egy panoráma stúdiónk. BKK hajóállomás lettünk. A külföldi kulturális intézetek, követségek bíznak bennünk és támogatják a munkánkat szinte a kezdetektől. A közönség is kedvel minket és sokszor olyan koncertekre is eljönnek, amit nem ismernek. 100 ezer követőnk van. Megtörtént az is nemrég, hogy egyik visszatérő fellépőnknek kétszer annyit kínált egy másik intézmény, ő mégis inkább visszajött hozzánk. Ez elképzelhetetlen volt régebben. Azt is tudom, hogy lehetne még jobb a program, főleg, ha nyugatra nézegetünk, irigykedünk is. De egyrészt ezen vagyunk, másrészt ha a felépítmény stabil, könnyebb a részletekre figyelni.
Te a kezdetektől itt vagy a Hajó csapatában, talán a legjobb rálátásod van arra, hogy mik kellettek ahhoz, hogy az A38 az első számú budapesti klubbá nője ki magát. Nyilván kellenek minőségi programok, egy különleges helyszín, jó hangzás, de mi még?
Tapasztalat és pénz. Amikről fentebb már beszéltem, abból következik, hogy nem sok esélye van szerintem egy ma nyitó klubnak, ha minőségi és népszerű nemzetközi programot akar. Ahhoz, hogy egy csapat zavartalanul dolgozhasson egy ilyen ügyön, az első években teljes támogatás, a későbbiekben pedig egy kiszámítható állandó támogatás szükséges. Amerikában és Japánban van arra példa, hogy egy élőzenei klub üzemeljen enélkül, de a modell teljesen más, mint itt Európában. Mi projektszerűen néha ugyan kaptunk pénzt, de sosem kaptunk állandó, kiszámítható támogatást. Viszont ezért állunk több lábon.
Le tudnád bontani lépcsőfokokra a folyamatot, ahogyan a kezdetektől eljutottatok a nemzetközi elismerésekig?
Az első öt év a próbálkozás, előre nem látott szívás, kemény munka, a léc rezgésének ideje volt. A második öt évben már látszott az út, de a nagyságrendek és lehetőségek még nem bontakoztak ki úgy, mint azután. Az utóbbi öt évben pedig fellélegzés és a program bősége volt megírva. De bátorság, rizikóvállalás és kitartás folyamatosan kellett. 2012-ben a Lonely Planeten az év legjobb bárja lettünk. Akkor már tényleg látszott, hogy mégis megugorjuk, amit meg akartunk. Érdekes, hogy azelőtt alig jött felénk elismerés, sőt… Ez a hír meg olyan hullámokat keltett, akkora sajtóvisszhangot kapott, hogy a főpolgármester gratuláló levelet küldött, és a miniszterelnök is megemlítette az eredményt az évértékelő beszédében, persze név nélkül. Azt gondolom, hogy magának a helyszínnek szólt az elismerés. Hiszen tényleg nagyon különleges hely a Hajó. Ez a külföldiek reakciójából újra meg újra nyilvánvalóvá válik.
Hogyan képzeljük el a programstáb működését? Mi az, amiért te felelsz, és mi az, amiért a kollégáid?
Mivel én vagyok itt a legrégebben, az természetes, hogy én építettem ki a legnagyobb kapcsolati hálót a külföldi ügynökségekkel. Így a legtöbb külföldi zenekart még én hozom. Soós Balázs is a nagyobb előadókra hajt, de leginkább más műfajban. Rá éppen ez utóbbi miatt esett a választás és még azért, mert volt promóter múltja, rendelkezett kapcsolatokkal. Bali Dávidot 4 éve lebonyolítónak vettük fel, de azonnal programszervező lett. Egy hét után átlátott mindent a Hajón. Nem csak a zenekarokat ismeri, de a jegyértékesítés rejtelmeit, a TV-felvételek szerződéseinek jogi problémáit, mindent. Egy fiatal zseni, akire sokan rá akarják tenni a kezüket. Õ vette le a vállamról a legtöbbet. Aztán, mivel egyre több parti is került a Hajóra a dupla napok miatt, ehhez a műfajhoz is rendelnünk kellett egy felelőst, aki most Tóth Gábor, Dublic. Nagyon megnyugtató, hogy szeretet és béke van az irodában, annak ellenére, hogy a Hajón belül ez egy kompetitív szellemiségű iroda. Kinek szól nagyobbat a programja? Ez itt a kérdés, de ez inspiráló is.
Tehát gyakorlatilag stílus szerint osztottátok szét a feladatokat.
Több szempont van: egyrészt nem teljesen sikerül stílus szerint leosztanunk, mert mindenkit több minden érdekel annál, másrészt, mert egy ügynöknél lehet többféle stílusban játszó zenekar is, és az nem jó, ha többen írogatnak neki ugyanarról a helyről. Fontosabb, hogy a lehető legtöbb műfajra figyeljen valaki. Ezért sok esetben összedolgozunk, segítjük egymást.
Az A38 az utóbbi években kinőtte magát annyira, hogy most már a külföldi klubokkal verseng a Hajó. Hogyan gyűjtitek az infokat az aktuális, de még befutás előtt álló, a Hajó számára elérhető előadókról?
Jól látod, mert nekünk valóban a befutás előtt kellene tudnunk lehorgászni a zenekarokat. Később ugyanis már nem tudjuk megfizetni őket. De azt mindenki látja, hogy ez milyen gyors folyamat lett! Olvassuk a magazinokat, nézegetjük a releváns honlapokat, hallgatjuk a zenéket, járjuk a fesztiválokat. Ez a feladat. És nagy hangsúlyt fektetni a feltörekvő zenekarokra, hiszen belőlük lesz a holnap befutója.
A nemzetközi kapcsolatok kiépítésében mi vagy ki volt segítségedre? Az utóbbi években már vannak nemzetközi zenei konferenciák, de 15 évvel ezelőtt hogyan lehetett kiváltani ezeket?
Ebben tényleg nem tudott senki segíteni. Ez nem túlzás. Ki írhatta volna meg helyettem a leveleket? A kapcsolatok nem elsősorban konferenciákon köttetnek. Ez a munkán keresztül alakul ki. Vagy sem. Ha már dolgozik veled valaki egy ideje, lehet, hogy találkozni is fog veled, de inkább az a jellemző, hogy akivel te szeretnél találkozni, az nem rajong ezért a gondolatért, mert nem megszeretni akar téged, hanem jó esetben sok pénzért, vagy éppenséggel nevetséges összegért akar eladni neked valamit. És egy személyes kapcsolat ennek inkább útjában áll. Abban nem dobhat be időnként háromszor annyi pénzt, gondolván, hátha vagy olyan hülye és kifizeted. Ilyen is van. A kisebb halak persze nyitottak. Hiszen sokaknak te vagy éppen a nagy hal. De kis hal is vagy, erre mindig emlékeztetnek az ilyen próbálkozások. Ebben csakis a Hajó vezetősége tudott segíteni, akik bíztak abban, hogy épül a network és egy napon szebb lesz az élet.
A biznisz természetét illetően pedig férjem, Cor Schlösser, az amszterdami Melkweg klub alapítója volt segítségemre. Mindent tud, amit én tudni akartam. A kapcsolatépítésben azonban ő sem tudott segíteni, mert Hollandiában egyetlen nagy ügynökség van, a Mojo, aki elosztja az összes turnézó zenekart a klubok, fesztiválok között. És ez 40 éve így van. Teljesen bejáratott a booking, ahonnan minden, – klubbal nem rendelkező – résztvevő kiszorult. Mi innen Magyarországról körülbelül. 50-60 ügynökségnek, azon belül pedig legalább 150, számunkra ismeretlen ügynöknek kell, hogy írogassunk, hogy ezt szeretnénk, azt szeretnénk, míg a holland klubokban csörög a telefon és egy jól ismert holland kolléga azt mondja, hogy „na, John, írd be április 30-ra a Snoop Dogot. Amúgy promó koncert lesz”. Ilyesmi velünk nem fordul elő. Nálunk vagy pro-aktivitás van vagy semmi nincs.
Mennyire tudod a férjed szemével nézni a hazai könnyűzenei piacot?
Őszintén, ez nem célom, de azért látom a különbségeket. Könnyű nekik. Van ötven olyan klub az országban, mint a Hajó. Az átlagos állami vagy városi támogatásuk 30%-a az éves büdzséjüknek. Az átlagos kereset többszöröse az itteninek, a belépőjegyek nyugodtan lehetnek drágák, így a gázsiajánlatok is ezzel arányosak. Minden zenekar akar ott játszani. Egyetértés van azt illetően, hogy mi és ki a tehetség és milyen támogatásban kéne, hogy részesüljön, hogy külföldön is befusson, így összefogással érnek is el eredményeket. Évente egyszer biztosan összegyűlnek a klubok, fesztiválok, mert van egy közös szervezetük és a legnagyobb békében megválasztják a legjobb fesztivált, klubot, klubigazgatót, programszervezőt, zenekart, promóciós szakembert stb. És nincs sértődés. Tisztelik egymást. Én sokat tanultam a hollandoktól úgy általában.
Két évvel ezelőtt a Forbes beválasztott a kulturális élet legbefolyásosabb női közé. Milyen visszhangja volt ennek a listának a szakmában és a szűkebb környezetedben?
Semmilyen. Bizonyos amerikai és egyéb külföldi barátaim, ismerőseim azért beájultak. Volt pár magyar barát, ismerős és kolléga, aki gratulált. A barátnőim legyintettek, mondván, „á, az valami bulvárlap”. A férjem nagyon büszke volt rám. Amúgy igaz: sok, nálam befolyásosabb nő van a kulturális életben, úgyhogy ezt mindenki nagyon jól érzékelte és érzékeltette. Viszont több zenekart egészen biztosan nem bukkolt le senki az országban. A Forbes is ezt vette észre, annak adott hangot, hogy látja, hogy a Hajón évek óta milyen volumenű az erőfeszítés és a teljesítmény, miközben a program artisztikus marad. Pont annyira voltam boldog tőle, amennyire nekem szólt.
Néha úgy érzem, kicsi már nektek a Hajó. Akár egy napon belül is több, egymástól teljesen eltérő stílusú programok váltják egymást, más helyszínekre is szerveztek bulikat, a tetőterasz után pedig egy kiállítótermet is csatoltatok a Hajó oldalához. Lehet, lassan szükség lenne egy pótuszályra, vagy esetleg gondolkodtok még egy hasonló hely megnyitásán?
Pár éve nagyon erősen beúszott egy vízió, hogy ez a piac is hamarosan teljesen le lesz osztva, mint minden olyan országban, ahol ez jól működik, és ha nem vagyunk észnél, kiszorulhatunk. Miért? Ami történik, az természetes. Növekszünk és ez helyigényes. És ha meggondoljuk, hogy még mindig csak 40-45%-a jön össze annak, amin dolgozunk, akkor ez nem alaptalan. A legnagyobb ügynökségek közül még mindig csak pár ügynök áll szóba velünk rendszeresen, és arra, hogy ők írjanak, ajánljanak nekünk valamit, az idők végezetéig is várhatnánk. De ha ez is javul, a helyzet egészen abszurd fordulatot vehet, és még ellenünk is fordulhat azzal, ha nem vagyunk képesek lebonyolítani bizonyos koncerteket. Mert az utolsó, amit írni akarsz, – ha egy fontos ügynök megtisztelt, és felajánl egy jó zenekart, – hogy nem tudod hova vinni a produkciót. Ezért ezt most úgy oldjuk meg, hogy Barba Negrába, az Akváriumba, a Dürer kertbe és a GMK-ba visszük, amire ilyen-olyan ok miatt nem akarunk nemet mondani.
Téliesíteni kellene a tetőteraszt a kicsiknek és kellene egy minimum 2000-2500 férőhelyes klub a nagyoknak, különben mások fölözik le a hasznot, amikor ez már lehetséges lenne. Egy Hajó méretű koncertteremben sosem fog senki komoly pénzt keresni a programon. Ez aranyszabály. Hiszen egy ekkora klub a popzene laboratóriuma, ahol kísérletezés folyik. Kikerülhetetlen a rizikó vállalása. Éppen emiatt izgalmas hely azoknak, akik nyitottak az újra. A nagy pénzek 5000 fő felett és a még nagyobb arénákban keresendők.
Azon kevés nők közé tartozol a magyar zeneiparban, akik 30 felett is a szakmában maradtak és ugyanolyan lendülettel és szakmai hitelességgel végzik a munkájukat. Milyen karrierlehetőségek állnak egy nő előtt a hazai zeneiparban?
Kedves vagy, de ne fiatalítsunk. 50 felett… Szeretem a koromat. Fiatalon egyszerű jól robogni. De nem csak az ifjúkori önarcképünkért vagyunk felelősek. Nehéz kérdés, hogy milyen lehetőségek állnak egy nő előtt. Én is sokszor vagyok egyedüli nőként 10-15 férfival egy-egy megbeszélésen. De ha a nőkben fel sem merül, hogy ne lennének egyenrangúak a férfiakkal, akkor a férfiak sem a nőt látják, hanem azt, aki az illető még ezen kívül lenni kíván. Csak nőnek vagy férfinak lenni veszélyes és unalmas. Azok közül, akikkel én dolgozom, vannak biztató példák: Szép Fruzsina (aki már külföldön dolgozik, sajnos), Morcz Fruzsina, Gáncs Andrea, Csiszár Virág, Kulcsár Andrea, és még azért vannak páran, akik nagyon jól teljesítenek. De tény, hogy lehetne több. Az is igaz, hogy én utoljára 19 éves koromban kerestem állást. Nem is sült el jól a történet. Azóta tulajdonképpen mindig hagytam magam „felfedezni” mások által. Úgy lett minden munkám, hogy valaki arra gondolt, hogy lehetnék énekesnő, DJ, vagy a Hajón programszervező. Ez utóbbira kétszer is nemet mondtam, így tényleg nehéz rám fogni, hogy nagyon tudatosan kerestem volna az alkalmat hogy karriert építsek, így tanácsot sem könnyű adnom. Nem is úgy szocializálódtunk mi még, hiszen a 80-as években inkább gáz volt karriert építeni.
Azt tudom, hogy engem egy belső imagináció jobban hajtott egy atomerőműnél. Hogy az legyek, akit egyszer 19 évesen bevetítettem magamnak példaként. De az ő foglalkozása irreleváns volt. Emlékszem a pillanatra, amikor beindult bennem a motor, mert megpillantottam egy ismeretlen nőt, akibe belevetítettem minden minőséget, ami számomra fontos volt akkor az életben, és az a bizonyosság töltött el, hogy én pont olyan leszek. Pedig annál kilátástalanabb helyzetben azóta sem voltam, mint akkor. És 30 év múlva arra lettem figyelmes, hogy “mission completed” üzenet érkezik, jól érzékelhetően leáll a hajtómű, mert az lettem, aki akartam lenni. Nem szóltak fanfárok, semmi dráma. A közben eltelt 30 év alatt nem is emlékeztem erre. Csak amikor leállt az egész. Ilyen erőkkel szemben eltörpülnek a a karrierlehetőségek.
Milyen gyakran tudsz időt szakítani, hogy máshova is elmenj egy koncertre?
Sokat járok fesztiválokra. Amszterdamban, ha a férjemnél vagyunk, rendszeresen megyünk a Paradisoba vagy a Melkwegbe, megnézni azokat, akik jók lennének a Hajóra, de a legtöbb zenét nyilván a kanapéról hallgatom. Aztán a számomra értékes, vagy fontos produkciókat megnézem élőben, bárhol, ha tehetem.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkában?
Nagyon sok mindent köszönhetek a munkámnak: a férjemet, az identitásom egy részét, Bali Dávidot, azt, hogy 14 éve minden nap sportolok, mert eleinte csak a stresszt akartam oldani vele, de aztán az életem része lett. Hogy egy intenzív önismereti tréning is volt egyben. Aztán azt is nagyon szeretem a munkámban, hogy sikeresnek mondható, hogy működik. Nem vagyok az a típus, akinek mindig szerepelnie kell, sőt. Nagyon sokáig jól megvagyok a háttérben. De a munkám miatt állandó megmérettetésben voltam, amit nem mindig viseltem jól. Mert ahhoz pont a siker kell, hogy valamit sikeresnek ítéljenek meg az emberek. Ahhoz az erőfeszítés kevés. A leírtakból is kiderül, hogy nem mindig volt ez diadalmenet.
Innen is köszönöm Bognár Attilának, az A38 vezetőjének, hogy lehetővé tette, hogy kiteljesedjen a munkám. Hogy a területem az én vezetésemmel teljesedhessen ki. Ennél nagyobb örömöm nem sok volt az életben, és ennek minden nap, akárhányszor is tudok örülni. De ha egy zenekar a várakozáson felül jó élőben, az is hálás. Vagy amikor felfedez az ember egy igazi tehetséget. Teljes izgalom tud rajtam úrrá lenni, és furcsa módon, azon túl, hogy nyilván megpróbálom elhozni a Hajóra, minden, ami megérint, arra is inspirál egyben, hogy újra teret adjak a saját kreativitásomnak is. Mert azt vettem észre 10 év hajózás után, hogy a bennem szunnyadó, megmaradt minimális kreativitás újraélesztésért sóhajtozik. Így nem csoda, ha azt is nagyon szeretem a munkámban, hogy visszatüremkedett egy normális méretbe. Tényleg, annyira elhanyagoltam ezt az énemet, hogy egy kiégett tarlón felejtett, katatón rovarhoz éreztem magamat hasonlónak. De már ez is helyreállt. Flow van.
tweet
like
+1