Te is hallottad a Quimby dalát a Telekom téli kampányában? És Moby Lift Me Up című számát a Soproni tévéreklámjában? Falus Ildikó, a többek között a Sony/ATV, Warner Chappell katalógusait kezelő Schubert Music Publishing munkatársa napi szinten dolgozott ezeken a kampányokon. Mit tehet egy zeneműkiadó egy engedélyért? És miért fontos a fontos hogy a szerzők tisztában legyenek a lehetőségeikkel és a jogaikkal? A Zeneipari Hivatal sorozatában a Zeneipari menedzsment kurzusunk vendégelőadóit kérdezzük: olyan nőket mutatunk be, akik évek óta dolgoznak a magyar zeneiparban.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a zeneiparral? Mi vonzott benne?
A zeneiparral teljesen véletlenül kerültem kapcsolatba. Egy nagyon régi kedves ismerősöm (aki most a főnököm) a szokásos féléves kávézásunk alkalmával elkezdett mesélni az aktuális kihívásokról, amikkel kapcsolatban voltak ötleteim. Mivel éppen marketingkommunikációs területen dolgoztam, más nézőpontból láttam a témákat és ez hasznosnak tűnt neki. Elkezdtünk egyre többet beszélgetni egy esetleges együttműködésről, aztán munkát ajánlott.
Egyrészt az vonzott, hogy az rajongásaim akutálisan három legfontosabb tárgyát is a cégünk képviselte (Quimby, Janelle Monae és Ayo) és jó érzés volt arra gondolni, hogy az ő munkájukat személyesen segíthetem. Aztán ebből fakadóan az illúzió is vonzott, hogy egész nap szuper zenéket lehet hallgatni és híres zenészekkel, művészekkel találkozni, együttműködni. A választás reálisabb, bár idealista alapja pedig az volt, hogy addigra kialakult bennem egy meggyőződés, mely szerint vannak a világban dolgok, amikhez szeretném hozzátenni a tudásomat és energiámiat, mert szerintem fontosak, és vannak, amikhez nem. A zene az első háromban szerepelt, és mivel akkor a másik két felajánlott terület egy reklámcég és egy informatikai nagyvállalat munkatársi pozíciója volt, magától értetődően választottam a zeneipart.
– Találkozol-e meghökkenéssel vagy furcsálkodással a kollégák között, hogy Te mint nő látod el ezt a munkakört?
Nem. Nekem a kérdés furcsa. Az igaz, hogy néha azt hiszik, a főnököm asszisztense vagyok, vagy irodavezető, de ennek nem a zeneiparhoz van köze, hanem az általános sztereotípiákhoz.
– Ütköztél – e és ha igen, milyen akadályokba a karriered elején, amiatt, mert nő vagy?
Nem, semmilyenbe.
– Mi volt eddig a munkád során felmerülő legnagyobb nehézség, probléma, legemlékezetesebb történet?
Ó, hát a legemlékezetesebbek sajnos titoktartás alá tartoznak, de azért néhány érdekes helyzetet meg tudok osztani. Például, amikor a Pink Floyd “Another brick in the wall” című dalát szerették volna használni egy home-videóhoz. Igen. Bizony.
Vagy amikor a Beatles “Lucy In The Sky With Diamonds” című dalát egy óvodát népszerűsítő bemutatkozó filmhez. Felajánlottam a “Brown Sugar”-t, de végül egy könyvtárzenét választottunk, ami remekül működött.
Vannak igazán rossz emlékek is, ami persze szubjektív, de nem jó érzéssel gondolok rá vissza.
Például amikor egy általam szeretett színház belefut egy jogsértésbe és minden erőfeszítésem ellenére képviselnem kell a szerző igényét, ami a többezer eurós kártérítésre vonatkozik. Bár teljesen jogos, de én azóta is úgy megyek oda, mintha a homlokomra lenne írva, hogy én szedtem el a pénzeteket. Azért különös ez, mert a szóbanforgó szerző dalait tényleg engedély nélkül használták hónapokig egy nagy produkcióhoz, tehát jogos a kártérítés, de nekem nem esett jól ezt intéznem.
De volt jó is. A Snétberger Központ is készített egy filmet és a szerzők egy bizonyos összeg alatt minden kérés, könyörgés ellenére sem akarták odaadni hosszú hónapokon keresztül az ahhoz kért dalt. Aztán egyszer odaírtam utóiratba, hogy szerintem miért lenne fontos, hogy ne az összegen múljon ez a felhasználás – és akkor másnapra igent mondtak. Én voltam a legjobban meglepődve.
– Hogyan látod, Magyarországon miben szorulnak segítségre a szerzők?
Szerintem mindenfajta sikernek két nagy összetevője van, amiket persze sok kisebbre bontani. Az egyik a szakmai, a másik az emberi rész. A művészeknél ez persze tartalmaz egy plusz csavart, mert valóban kérdés, hogy hozzátartozik-e a munkájukhoz, hogy tisztában legyenek az érdekeik képvisletéhez, az érvényesüléshez elengedhetetlen információkkal. Én azt gondolom, hogy igen, fontos hogy a szerzők tisztában legyenek a lehetőségeikkel és a jogaikkal. Lássanak tisztán, hogy mi milyen következménnyel jár, milyen csatornákon keresztül miféle elismeréshez juthatnak, stb. stb. Azért, hogy ez így legyen, viszont szükség lenne arra is, hogy megtegyék az erőfeszítést, amivel ezt megszerzik. Hogy ne tolják el maguktól az adminisztratív, jogi, technikai stb. részt. Vagy ha erre nincs kapacitásuk (amit teljesen megértek), akkor legyen valaki, aki segít nekik. Egy publisher, mint mi, egy menedzser vagy egy józan segítő, aki boldogul a számok, szabályok, nyomtatványok, digitális technikák és határidők, szervezés tekintetében – szóval mindenben, ami nem az alkotásról szól.
Picit továbbgondolva fontos, hogy a szerzők kapjanak egy reális képet arról, hogy a munkájuk milyen területen lehet sikeres és mennyire. Ez persze részben szubjektív, de az a tapasztalat, amivel például mi a piacról és a lehetőségekről rendelkezünk, már kevésbé.
Mi azt is feladatunknak érezzük, hogy összekössünk szerzőket olyan művészekkel, akikkel jól tudnak együttműködni és amennyiben van rá mód, nyitni a megfelelő belföldi vagy külföldi piac felé. Olykor egy-egy nagy beszélgetésre is szükségük van, hogy töltődjenek, kapjanak visszajelzés vagy visszaigazolást a munkájukról, vagy esetleg konkrét segítséget, hogy tudjanak abba az irányba fejlődni, ahova szeretnének.
– Milyen helyzetekben véded meg a szerzőket egy kéréstől a szerzeményük felhasználásától?
Ez egy izgalmas kérdés, mert össze kell egyeztetni a piaci, a művészi valamint az emberi szempontokat. Előfordul, hogy olyan cég vagy produkció keresi meg egy-egy szerzőnket, amely kevésbé passzol az imidzséhez vagy esetleg olyan színben tünteti föl, amivel nem tud vagy szeretne azonosulni. Ilyenkor mérlegelni kell és amennyire lehet megnézni, hogy melyik döntés milyen rövid- és hosszútávú következményekkel jár.
Külföldi szerzőinktől egyébként olykor kapunk egy összefoglalót arról, hogy milyen jellegű együttműködésre nyitottak és melyektől zárkóznak el. Például a Rammstein semmilyen militari-jellegű produkcióhoz nem adja oda a dalait és itt tényleg “nincs az a pénz”. Slash bizonyos autómárkákkal szívesen működik együtt, másokról szó sem lehet. Mobynak fontos a produkció vizuális színvonala, a GOTYE tagjai különböző szempontokat vesznek figyelembe, de ez alapján vannak kizárt brandek, viszont nyitottak a környezetvédelemmel, sporttal kapcsolatos felhasználásra.
Egyes szerző-előadók elzárkóznak multikkal vagy dohánycégekkel való együttműködéstől vagy politikai jellegű felhasználástól, de ajánlható a daluk kis cégek, “cool” profilú vállalatok produkcióihoz, amennyiben a kreatív vagy a film kellően inspiráló.
Gwenn Stefani, Bjork és Beck más-más módon hozza meg a döntéseit, legtöbbször nyilván olyan cégek, produkciók kérésére nyitottak, amelyekkel magánemberként is tudnak azonosulni; ez érthetően a legtöbb szerzőnél így működik, ezért is izgalmas egy kérés kimenetele.
Én mindig pontosan elmondom az előnyöket és a hátrányokat, de a végső döntés az ő kezükben van, tehát a felelősséget ilyen tekintetben nem vesszük el a szerzőktől. Ez azért sem lenne szerencsés, mert én például nem tudnék józan maradni, ha olyan művészről lenne szó, akit nagyon szeretek. Sokszor kell tényszerűsítenem a bennem összecsapó érveket, hogy értelmes véleményt tudjak adni az ügyfeleinknek. Ilyenkor a módszer valóban a tények puszta felsorolása és mérlegelése.
Egyszer egy szervezet keresett egy dalt egy produkciójukhoz. Szerintem nem illett az adott közösséghez a kiválasztott szerzemény, de az okot, hogy miért, nyilván nem oszthatom meg az én külföldi szerzőmmel, mert az szubjektív: kizárólag tények közlésére szorítkozhatok és ez így van rendjén.
A külföldi szerzőkkel egyértelműbb a helyzet, hiszen az, hogy egy pici Magyarországon milyen cég, hogyan használja egy-egy dalukat, nincs túl nagy hatással az ő megítélésükre. Különösen, ha az a megállapodás, hogy a felhasználás korlátozódik az ország területére. Magyar szerzők esetében sokkal fontosabb mérlegelni.
tweet
like
+1