Hogyan kerülhet egy kis zenekar az a38 tetőteraszról a hajó nagyszínpadára? Hol fedez fel új zenekarokat az a38 programszervezője? És milyen menedzselési hibákat követnek el a magyar zenekarok? Bali Dáviddal, az a38 programszervezőjével, Zeneipari menedzsment képzésünk oktatójával Dudich Ákos készített interjút.
Milyen végzettséggel és a sors milyen fordulataival kötöttél ki végül a hajón, avagy hogyan lesz valaki az A38 hajó egyik programszervezője?
Mindig abban hittem, hogy az ember akkor tud igazán előre tekinteni, ha több lábon áll, így nekem is több végzettségem van. Alkalmazott grafikus, vegyész, szerkesztő és reneszánsz kutató is lehetnék, vagy lehettem volna, de a tanulmányaim mellett egyre nagyobb teret kapott az életemben a zene. Előbb zenei újságíróként, majd a MySpace-korszakban netlabel-inkubátorként, később koncertszervezőként, turnémenedzserként próbáltam ki magam mindenben, amiben csak lehetett, a színpad mindkét oldalán. Az A38 Hajó meghívását Soós Balázsnak köszönhetem: vele a Skalarnál és a Phoenix Music Hungarynél dolgoztam közösen, főleg helyszíni produkciós és sajtós munkakörökben. Majd miután hazajöttem Floridából, rá három hónapra már be is jöhettem az első állásinterjúmra Bende Zsuzsannához, az A38 Hajó vezető programszervezőjéhez.
Zenei újságíróként hova írtál, turnémenedzserként pedig mely zenekarokkal foglalkoztál?
Egy webzine-nel kezdtem, a NuSkull.hu-val, ahol öt évig voltam szerkesztő és társfőszerkesztő – innen kerültem már 16 évesen a HammerWorldhöz, ahol szintén öt évig írhattam, közben pedig a New Noise-ban, a Recorderben, az Estben, a Rockinformban, de a Szépirodalmi Figyelőben is megjelent egy-egy írásom, vagy rendszeresebben is jelen lehettem, de most nem vagyok olyan életszakaszban, hogy örömöm leljem az írásban. Turnémenedzserként jelenleg a Kelemen Kabátban és a Budapest Voices rendelkezésére állok a legtöbbet – bár nem én vagyok az elsődleges turnémenedzserük –, amúgy pedig a marionette ID vagy a Bin-Jip is tudna mesélni arról, hogy amikor nem problémakezelésről van szó, jellemzően merev, befeszült és éhes vagyok egyszerre.
Floridában szerencsét próbálni voltál?
Inkább új életet kezdeni, mert a BA elvégzését követően reménytelennek láttam azt, hogy itthon megtaláljam a helyem. Nem tudtam beilleszkedni, és hiába adott mindennél nagyobb erőt az óceán és a cápák közelsége, végül hazajöttem. Valójában csak nem a legjobb helyre mentem, ezt ma már tudom – egy farm Firefly DVD-kkel nagyobb nyugalommal töltött volna el –, de jó tanulság volt, nem bánok semmit, az ottani magányom, a végtelen óceán és az esti futások csendje csak erősebbé tett.
Hogy néz ki a hajó programszervezőjének a napja? Ez rendes napközbeni 8 órás munka, vagy ugyanolyan kifordított életmód, mint mondjuk a színpadmestereké?
Általánosságban szerintem minden programszervező nevében mondhatom, hogy nem lehet felállni úgy az asztaltól, hogy „kész vagyok” – inkább az a jellemző, hogy „mára ennyi”. Ha rajtunk múlna, a nap 24 órájában is lehetne dolgozni, és az elmúlt négy évben épp azt kellett megtanulnom, hogy ne dolgozzak folyamatosan, mert rossz hatással van a teljesítményemre és az ítélőképességemre. Döntően az jellemző, hogy az életem fix pontjai (mint a családom, az edzések a Testkultúra Műhelyben, valamint a saját zenekarom próbái) prioritást érdemelnek, a köztes időben pedig minden nap legalább nyolc órát munkával töltök, de ez persze így is könnyebben hajlik a tíz felé – általánosítani emiatt nem lehet, mert a programstruktúra is folyamatában változik.
Valójában állandóan tettre késznek kell lennünk, mert amikor a színpadmesternek kérdése van hajnali fél háromkor egy elszámolással vagy a hotellel kapcsolatban, arra ugyanúgy kötelességem reagálni, mintha hétágra sütne a nap – valójában mi vagyunk az átvezetés a nappali és az éjszakai műszak között.
Persze ennek is megvan a maga árnyoldala: jobbára elérhetetlen lettem telefonon az elmúlt másfél évben, mert annyi impulzus ér a mindennapokban, hogy másképp nem tudom szervezni az életem – cserében e-mailben mindig elérhető vagyok, akkor is, ha néhány válasz beakad. Erre nyilván nem vagyok büszke, de napi 130+ tárgyi üzenetnél nehéz hatékonyan kézben tartani az életem és a hivatásom.
Milyen zenekarod van, és min játszol?
Basszusgitáros vagyok a Satelles-ben. Semmi világrengető, egy baráti alapon életre hívott dallamos hardcore/punk rock zenekar némi közvetett metalcore-hatással az ezredfordulóról, februárban jelent meg az első lemezünk The Wolf You Feed címmel szerzői kiadásban, és májusban jön ki Japánban, ott már zajlik az előrendelés.
Milyen alapon választod ki az A38-on felléptetendő (elő)zenekarokat? Van valamiféle kulturális misszió, vagy ez szigorúan üzleti alapon történik?
Minden (elő)zenekarra befektetésként tekintünk, akivel hosszútávú tervünk van: szeretnénk, hogy befussanak, hogy elérjék a potenciális célközönségüket, és hogy a rájuk eső piaci vagy zsánerszegmensben vezető pozícióhoz juthassanak évek kemény munkái által, de legfőképp azt, hogy amikor ezt a szintet elérik, akkor is szeretettel térjenek vissza hozzánk klubkoncertekre.
Nemzetközi produkcióknál ez másképp zajlik, ott elosztjuk a látható piaci vonatkozásokat az irodában, hogy ki mivel foglalkozik. Én jellemzően olyan kicsi és közepes fellépőkkel, amik kívül esnek a munkatársaim kapcsolathálóján – a munkám jellegéből adódóan is az a célunk, hogy felépítsünk ilyen zenekarokat, akik aztán visszajárók lesznek hozzánk. Bende Zsuzsanna ugyanezt tette évekkel ezelőtt Parov Stelarral és a Nouvelle Vague-gal, ebből teremtett követendő hagyományt – és irányt – mindannyiunknak.
Döntő többségben minden fellépőnkre, akit meghívunk, saját maga miatt figyelünk fel – nagyon ritka az, hogy olyan zenekar jelentkezik be hozzánk, akivel egyből megvan az a kémia, hogy halljuk, valami igazán nagy dolog van készülőben. A saját kulturális küldetésünk ilyen értelemben az, hogy a közönség bízzon a választásunkban, és tudja: ha az A38-ra jön egy külföldi vagy nagyobb hazai főfellépőt jön megnézni, az egész programban, így a bemelegítésben is bízhat, mert az a produkció is mindent megtesz majd, hogy emlékezetes élményt adjon át a színpadon. Persze így is előfordulhat, hogy valakinek nem tetszik, amit lát, vagy akiben mi hiszünk, végül másképp áll a közös munkához, mint mi. De szerencsére minden itthoni platform – beleértve a Cseh Tamás Program támogatott előadóit, vagy a Nagyszínpad szelekcióját – bennünket, és a mi programstruktúránkat igazolja, ami azért is jó érzés, mert így már mástól is visszahallottam, hogy keltetőként is működünk – ez pedig azóta a célom, hogy itt lehetek.
Játszhat ebben szerepet a személyes ízlésed?
A közönség szerencséjére nem – ilyenkor mindig a program szempontjából keresek vendéget. Minden potenciális előzenekart a főzenekar által képviselt zsánerhez vagy szubkulturális élményhez keresem – az egészet halmazok metszeteként érdemes elképzelni, ezt keresem mindig. Sosem kényszerítenék bele előzenekart arra, hogy illeszkedjen vagy illeszkedni akarjon valamihez, ami távol áll tőle. A közönségvegyítés ilyen értelemben nem tud működni. Viszont egy feltörekvő, vagy közepes méretű, de friss és folyamatában megújuló fellépő mindig hitelesíti a kevésbé ismert külföldi fellépőt, megerősíti a nagy fellépőket – mert olyankor az előzenekarnak is megtisztelő a koncert lehetősége –, és színesíti az estét, mert a hangzásbeli kémia teszi igazán kerekké az este összbenyomását.
Az A38 esetében jól látható, ahogyan egy magyar zenekar egyre jobban befut. Először csak a tetőteraszon kapnak fellépési lehetőséget, majd bekerülnek valaki elé előzenekarnak, végül már önállóan is képesek megtölteni a hajó gyomrát. Ezt a sorrendet tudatosan betartjátok vagy csak ez az élet rendje?
Tudatossá tettük ezt a modellt az elmúlt négy évben, emiatt sokszor tényleg a tetőterasz az, ahol szeretek kipróbálni olyan fellépőket, akikre a későbbiekben az éves programstruktúránkban is tudunk támaszkodni. Ez nem rólunk szól – az csak a legnagyobb ajándék, ha ezek a zenekarok – például a Middlemist Red, Szabó Benedek, az Esti Kornél, a Lóci játszik vagy a Margaret Island – szeretnek visszajárni hozzánk az eltöltött évek tükrében is. Egy naptári évben átlagosan nyolc-tíz ilyen új produkcióval foglalkozom kiemelten (idén többek között olyanokkal, mint a The Devil’s Trade, a Passed vagy a Belau), és belőlük átlagosan kettő-három nő olyan hirtelen mértékkel, hogy utána már egyenes út vezet a klubméreten túlmutató sikerhez. Mellettük pedig folyamatában monitorozom az összes fellépőt vidéki és fővárosi klubokban, és amint eljön a tökéletes alkalom, egyből írni szoktam. Annak mindig csak örülök, ha korábban nem hallottam egy zenekarról, mert az egyből izgalmas számomra – azt gondolom, hogy kifelé épp a fordítottját gondolhatják egyesek, mintha nyűg lenne új zenekarokat hallgatni, pedig nekem épp ez a dolgom, és ebben szeretnék a legjobb lenni. Még úgy is, hogy egyre több ilyen tehetséggondozó platform kap nagy hangsúlyt, mint az Ígéretes Titánok vagy a Ten Years Before sorozat eseményei, akikkel szintén állandó kereszteződésben élünk, de ez csak mindannyiunkat igazol.
Kik azok a felfedezettjeid, akikre a legbüszkébb vagy?
Bármelyik olyan zenekar az elmúlt négy évből, amelyik még mindig őszinte, és nem formális mosollyal köszön nekem vissza.
Nem mintha kifelé állna a szekérrudad, de amúgy hova lehet menni a hajó után dolgozni? Van feljebb?
Biztosan van mindig feljebb, bár az A38 Hajó struktúrájában mindannyian állandóan tudjuk definiálni a feladatkörünket, beleértve az alkalmi teendőkkel, ami ilyen értelemben kötött és beágyazott. Az A38 Hajón sokrétű a feladatköröm, de ezzel mind így vagyunk a kreatív oldalon – ha innen el kéne mennem, biztosan ismét külföld felé venném az irányt, és akkor már nem is jönnék vissza. Mint minden kortársamnak, nekem is állandó önmarcangolást eredményez az a kissé kétségbeesett egzisztenciális válság, ami a jövőt firtatja (miből és hol és meddig és milyen körülmények között fogok élni, mi lesz, ha apa leszek egyszer, hol van a helyem a társadalomban és van-e következő lépcsőfok az életemben, stb.), és ez nem is hagy nyugodni. De ez nem is baj, általános érvényben ez a munkakör amúgy sem a hátradőlésről szól, ebben nem lehet elkényelmesedni, mert azzal az irodai székedet és a szakmai hitelességed is elveszíted egy csapásra. Ha pedig senki sem vesz komolyan, akkor mindennek vége.
Melyik a leggyakoribb elvi vagy inkább menedzselési hiba, ami visszaköszön pályakezdő zenekarok esetében?
Ebben a kérdésben egyszerű tipizálni a válaszokat: a leggyakoribb elvi és menedzselési hibák általában vagy képzettársítási, vagy rutintalansági problémákból erednek. Képzettársításban két típus van annak függvényében, hogy egy zenekar képviselője alá- vagy fölépozícionálja-e saját zenekarát annak valós piaci helyzetének (mennyi ideig játszhatnak, milyen igényekkel, milyen feltételekkel) megfelelően, a rutintalanság pedig kihathat a teljes zenekari működésre, minden szegmensre. Nincs annál lelombozóbb, mint amikor egyszerűen képtelenség szót érteni egy látszólag kompakt stúdióprodukcióval bíró zenekarral, mert egyszerűen nem is értik a kérdést, vagy csak nincsenek tudatában a reakciójuk súlyával. Ilyen értelemben viszonylag negatívan élem meg, amikor egy-egy lelkes rajongó vagy közeli barát/barátnő hirtelen menedzserré avanzsálja magát, mert a tetőterasz (és főleg nem a koncertterem) azért nem céltalan szárnypróbálgatásokra lett kitalálva a maga 450 fős befogadóképességével. Nekünk olyan produkciókra van szükségünk, akik nem rettennek meg tőlünk, a helyzet súlyától, és általában olyan alázatot tanúsítanak felénk, mint mi feléjük.
Persze a helyzet nem drámai, és általánosságban tíz pályakezdő zenekarból háromnál vannak olyan problémák, amelyek kis híján ellehetetlenítik a közös munkát, jellemzően kommunikációs félreértésekből, súrlódásokból, rossz berögződésekből adódóan. De ilyen esetekben is küzdünk értük – akkor is, ha azt érzik, velük tesszük ezt –, mert olyan precíz rendszerünk van, amiben nem lehet hibafaktor, és mert nyilván hiszünk bennük.
Magyar zenekarok esetében ezt nem merem megkérdezni, de voltak olyan kedvenc külföldi fellépőid, akik emberi szempontból csalódást okoztak és ezáltal ledőlt egy bálvány?
Mindkét esetben volt már ilyenre példa (sajnos sok is), és ebben az esetben teljesen képtelenné válok arra, hogy újra elővegyem az adott zenekar lemezeit, vagy tovább kövessem a pályájukat. A legjobb barátaimat sem szeretem ilyenekkel riogatni – nem akarom, hogy sérüljön az élményük, amit a fellépőtől kapnak –, de én alaposan kipucoltam a kedvenceim listáját az utóbbi tíz évben, és talán emiatt is egyre nagyobb megnyugvást kapok az ötvenes-nyolcvanas évek közötti lemezektől a magánéletemben és a szabad zenehallgató időmben.
Kényes pozíció a tied, hogyan tudják magukat kiírni emberek a telefonodból? Meg tudsz esetleg osztani velünk tanulságos történeteket, mi az, amitől tartózkodnia kell egy zenekarnak vagy menedzsernek a szervezővel szemben?
Épp azért kényes ez a pozíció, mert nem szólhat személyeskedésről – tudni kell elválasztani a szakmai potenciált az emberi meg nem értéstől. Kiírni senki sem tudja magát, mert akkor biztosan nem venném fel, ha keresnének, de mosolyszünetre én is hajlamos vagyok, mert sajnos a csendes haragtartás a legrosszabb tulajdonságaim egyike. Kiváltani főleg olyan gesztusokkal lehet, amik határozatlanságra és bizonytalanságra engednek asszociálni, pedig a kérdés adott: ha te nem hiszel a saját zenekarodban, nekem miért kéne? A legmerészebb végleg az, ha engem vagy bármely munkatársamat meghazudtolják. Ezek persze nem rosszindulatú gesztusok, csak nincsenek átgondolva, és mivel a munkánkat 90%-ban a racionalitás, és 10%-ban az érzelmi kitörések határozzák meg, nem engedhetünk meg a mindennapi ritmusunkban ilyen problémákat, mert azok csak pluszfeladatot akasztanak mindenki nyakába. A saját oldalamon pontosan tudom, hogy mi sem vagyunk tökéletesek, és mi is hibázhatunk, de ahogy bennem is minden programomnál hajt a bizonyításvágy – pedig egy naptári évben közel 190 saját programom van –, úgy ugyanezt elvárom azoktól a produkcióktól is, akik velem dolgoznak, mert ez a kölcsönösség az, amivel emelni tudjuk egymást, és a befektetett munka értékét, ami csak így kaphat valós értelmet.
Példát épp ezért, az ártatlanság vélelme miatt nem hoznék, mert személyeskedésnek hatna. Inkább ebben is tipikus példák jellemzőek: az el nem olvasott szerződés, a meg nem értett és vissza nem kérdezett pontok, a pénzügyi megállapodás értelmezése, a running orderek tisztázása, vagy mindezek együttese, amikor önvédelemből az egymásra mutogatás veszi kezdetét – szintén rossz berögződés miatt – a problémamegoldás keresése helyett. És mivel minden egyeztetés e-mailben történik, így a végén mindig megtaláljuk, hogy milyen szegmenst hol védtünk le korábban, miközben a gyakorlatias oldalon egyből felkínáljuk a megoldási javaslato(ka)t is, mert nem a ráolvasásban, hanem a megoldásban hiszünk – tényleg nem engedhetjük meg a fennakadást az életünkben.
Érzékelsz-e változást az utóbbi években a zenekarok hozzáállásában? Profibbak-e a mostanában induló együttesek?
A helyzet technikai és artisztikus értelemben mindenképp jobb, mint tíz éve (hiszen az internet kinyitott egy egészen más inspirációs hálózatot, így már három lépésben eljuthatunk a The Black Keys-ig a Kispáltól a Kasabianen át, ami azért előrelépés), de a pályakezdésekre jellemző direkt modellkövetés fals énképet ad több ilyen produkciónak, torz és irreleváns mutatók túlértékelése miatt. A webkettő világában a Facebook-, és általában a social media-lefedettség kimondatlan mérője lett a zenekaroknak, ám ez szubzsánerenként más viszonyban áll a valósan megfogható nézőszámmal, főleg friss produkcióknál. Lehet színes-szagos kliped drága hangszerekkel eljátszva, a stúdióban editálva, amit apa kifizet, és ami behoz ezer lájkot – ha a koncertedre harmincan jönnek el, az mindenkinek csalódás. Technikai ismeretek terén már sokkal jobb, hogy minden zenekarnak van ridere és színpadképi elképzelése – nyilván az alapján, amit lát, és ami hat rá –, amiben mindig segítünk is megtalálni a legoptimálisabb megoldást. Kicsit hiányolom azt, hogy DIY-attitűdhöz már nem kapcsolódik a kötelezően végigjárandó ugróiskola minden pofonnal, és mivel hype-ot kapott, emiatt kissé ki is üresedett, és többségében manírossá, felületessé vált. Én pedig a punk rockból jövök, szóval azokat a dolgokat egyáltalán nem is tudom komolyan venni, amiket nem hiszek el – és amiben nem érzem legalább a szándékát az önállósodásnak.
Emiatt talán én lettem ilyen pofonosztó, mintha szükséges rossz lennék, pedig nem így tekintek magamra. Csak fontosnak érzem felhívni a figyelmet arra, hogy könnyebb egy fiktív fogyasztói igény vélt kielégítése felé tendálni az önkifejezésnél, de épp emiatt van nagy veszélye a hirtelen kiégésnek, mert egydalos, elfelejthető n+1-ik zenekarok mindig lesznek, de az egy determinált ösvény, amin nem lehet változtatni azonos hozzáállás megtartása mellett. Sokkal inkább hiszek a következetességben és a fokozatosságban, az élet minden területén. És sajnos a nemzetközi tapasztalatok is engem igazolnak ebben: ami itthon is n+1-ik, az külföldön sem fog számottevő áttörést eredményezni, mert minden országnak megvannak a maga n+1-ik kirakatzenekarai, amik szépen-lassan elsorvadnak a feledés és az unalmassá váló, paneles középszer homályában. Nyilván nem akarok drasztikusan negatív képet festeni, mert nagy általánosságban a könnyűzenei utánpótlásunk tényleg látható változáson ment keresztül az elmúlt öt évben, csak még mindig hosszú az út, és túl sok látszattényező ad a piaci valósághoz mérten irreális képet egy-egy zenekarról, hullámjelenségről vagy úgy általában feltörekvő, friss hangokról, így pedig szűrni kell minden információt.
Melyik a kedvenc zenekaros sztorid az éjszakából, ahol te voltál az egyik főszereplő?
A munkaköröm diszkrét jellege miatt nem oszthatok meg személyes tapasztalatokat sem klubkoncertekről, sem fesztiválokról, legalábbis a saját elveim ezt diktálják. De az kétségkívül az egyik legpozitívabb élményem, amikor három éve egy világszinten elismert, körülményes előkészítéssel bíró, láthatóan küzdelmes napon az addig végtelenül merev turnémenedzser jóformán a legjobb barátjává fogadott a koncert napján, mikor véletlenül meglátta, hogy a telefonom képernyővédője (azóta is) egy Mighty Morphin Power Rangers promófotó 1994-ből. A japán kultúra amerikai és európai lenyomata nélkül értelmetlen lenne az életem.
Ha te is zeneiparban szeretnél dolgozni, lehet, hogy érdemes beiratkoznod a Zeneipari menedzsment képzésünkre. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által akkreditált kurzusunk legközelebb 2016. szeptember 7-án indul. A képzésről bővebben az alábbi letölthető tájékoztatóban.
tweet
like
+1