Gáncs Andrea megkerülhetetlen szereplője a hazai zeneipari piacnak. Benne volt az A38 megálmodó csapatában, menedzselte az akkor, Andi munkájának köszönhetően nemzetközi sikereket arató Besh o Dromot, az Anima Sound Systemet és a Kistehén Tánczenekart is. Lényeglátó és rendszerközpontú gondolkodása hamar feltűnik az egyszeri szemlélőnek is: a férjével közösen kitalált Budapest Bár menedzsmentstratégiájáról már 2013-ban szakdolgozatot írtak a Budapesti Corvinus Egyetemen. Décsy Eszter tudatos szakmai döntésekről, zenekarműköd(tet)ésről és az elmúlt húsz évről beszélgetett vele.
A British Counciltól indultál el. Mi volt az, ami a kulturális szervezés, vagy egyáltalán a kultúra közelébe vonzott?
Mindig is azt gondoltam, hogy valami ilyesmivel fogok foglalkozni, de tanári diplomám is van, tanítottam Törökbálinton a Kísérleti Általános Iskolában, az akkoriban divatos Zsolnai-módszerrel. Ennek az egyik fontos eleme, hogy művészeti foglalkozások voltak, sőt működtettünk az iskolában egy galériát és voltak színházi órák is.
Amikor onnan eljöttem, elkezdődött a rendszerváltás után egy mozgolódás. Addig csak népművelés képzés volt, és lehetett érezni, hogy ami kultúraszervezés címén folyt addig, teljesen elavult. Amit tanultunk az iskolában, azt gyakorlatilag akkor dobhattuk ki a a kukába, amikor megkaptuk a diplomát. Egy csomó fiatal tudta, hogy valami másra van szükség. Kimentünk külföldre tanulni, sok amerikai és európai szervezet különböző kurzusokat indított kelet-európai fiatalok számára, ezekre én is jártam. Mi is szerveztünk workshopokat, és szerveztünk egy művészeti menedzsment iskolát is.
Persze az, hogy a népművelés szak teljesen hasztalan lett volna, mégsem igaz. Én Szombathelyre jártam főiskolára, és ez több szempontból nagyon jó volt. Egyrészt tanultunk művelődéstörténetet, ami komoly és fontos tantárgy volt, megalapozta a műveltségünket. Ráadásul valahogy olyan emberek jöttek ott össze, akik valamit akartak a világtól. Volt ott egy színháztörténet tanárunk, Benke Éva, aki zseniális ember volt, igazi példakép. Színházba jártunk, vitáztunk az előadásokról és irodalomról is, tehát azért annak ellenére, hogy a népművelés rettenetesen elavult tananyag volt, voltak benne időtálló dolgok, és maga a közeg is inspiráló és intellektuális volt. A vidéknek pedig az volt az előnye, hogy a kisebb közegben erősebb közösség alakult ki a diákok között. Ha azt akartuk, hogy valamilyen program történjen, azt nekünk kellett megszervezni, mert nem volt válogatási lehetőség, mint itt Budapesten.
Veszprémben nőttem fel, ott voltam gimnazista, ott irodalmi színpadra jártam. Akkoriban fogalom volt a városban az egyetemi szervező, Nagy Karcsi. Gyakorlatilag többen úgy nőttünk fel, hogy Nagy Karcsik akartunk lenni. Az aktivitásával, a tenni akarásával példa volt a fiatalok számára, akik vonzódtak a kultúra iránt.
Milyen különbségeket érzékelsz egy vidéki, összetartóbb közegben és a nagyvárosban, vagy országszinten való szervezés között?
Már nagyon régóta Budapesten élek, nem nagyon tudom beleélni magam, vidéken milyen szervezni. De az utóbbi tíz évben a Budapest Bárral sokat járunk vidékre, sok szervezőt ismerünk. Jó kapcsolatot ápolunk velük. Év végén jártunk például Miskolcon, ott beszélgettem a Művészetek Háza egyik munkatársával arról, hogy a gazdasági válság zűrzavarában alig volt program, az utóbbi években viszont az emberek – Budapesten és vidéken is -, elkezdtek újra előadásokra járni, elkezdtek élményt adni ajándékba, többet költenek arra, hogy koncertekre, színházba menjenek, és most szerencsére nagyon sok koncert és előadás teltházas. Keszthelyen mondták nekünk, hogy pár éve egy színházi előadásból egyet tudtak játszani, most már tudnak adni hármat. Nem tudom pontosan, mi ennek az oka, talán az emberek a tárgyak felől elkezdenek az élmények felé fordulni, már aki megteheti, persze.
Hogyan jutottál el a British Counciltól a zenei menedzsment felé?
A British Councilnál elég sok angol zenésszel dolgoztam és nagyon sok zenei projektet hoztunk Magyarországra, komolyzenétől DJ-kig mindent, így megismertem a magyar szervezőket is, mert mindig volt itteni partner is, akivel együtt dolgoztunk. Amikor otthagytam a British Councilt, még úgy gondoltam, hogy színházzal fogok foglalkozni, de végül zenei menedzselésnél kötöttem ki. A British Council után kulturális menedzselést és projektmenedzselést tanítottam egy nemzetközi kurzuson, amit European Dimploma of Cultural Management-nek hívnak, és eléggé benne voltam a nemzetközi véráramban. Ekkor ismertem meg az épp akkor induló Besh o droM zenekart és kaptam tőlük két demo CD-t. Mentem pont egy konferenciára és a demot odaadtam két embernek, egyikük a londoni Barbicanben szervezett egy cigányfesztivált, a másik pedig Milánóban egy másik fesztivált. Mindkettejüknek nagyon tetszett a zene. Mind a két fesztiválra meghívták a Besh o droMot, ebből lettek újabb meghívások, elkezdtem velük turnézni, és gyakorlatilag beleragadtam.
Benne voltál az A38 első stábjában, nagyon sok, ma már a hajó arculatát meghatározó döntés a te nevedhez köthető. Mik voltak ezek a döntések és hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?
Már egy évvel a Hajó nyitása előtt benne voltam, a teljes előkészítésben részt vettem. A tulajdonosok azzal foglalkoztak, hogy legyen egyáltalán Hajó, tehát ők a hardware-ről gondoskodtak, magával a Hajóval, hogy az megépülhessen, valahogy finanszírozható legyen.
Az én feladatom volt a „software” – ki kellett találnom, persze velük együtt, hogy mi legyen a hajón, ha elkészül. Elég kiterjedt külföldi kapcsolatrendszerem volt, másrészt sok tapasztalatom is. A technikai stábbal és az építészekkel együtt olyan helyszínt akartunk létrehozni, ami a zenészek és a közönség szemponjából is kényelmes, szerethető és élvezhető. Attól kezdve, hogy a színpadhoz képest hol legyen a művész WC, milyen technika legyen a hajón, a szellemiség- és programkialakításon dolgoztam. Nem akartuk egy vágányra terelni a programot, azt tudtuk, hogy ne legyen partyhajó, ne legyen jazz-hajó, hanem többféle műfajból álljon a program, ugyanúgy, ahogy a legjobb külföldi zenei klubok kínálata is kurrens és sokszínű volt. Ha jól emlékszem, három évig voltam ott a nyitás után is. De őszintén szólva az érdekelt leginkább, hogyan indul egy ilyen projekt, hogy alakítjuk ki a programot, az arculatot, a szellemiséget. Több sorozatot elindítottam, amit nagyon szerettem, például „Az én városom”-at, aminek keretében különböző városokat mutattunk be úgy, hogy egy híres embert felkértünk abból a városból, hogy legyen a program kurátora, és mondja meg, hogy kiket hívjunk meg. Persze a valóságban ez nem teljesen volt így, de igyekeztünk annak a híres embernek az ízlése, szellemisége szerint választani. Az első város Prága volt, és Václav Havel volt a program fővédnöke. Ezt a Cseh Intézettel szerveztük közösen. Például az is az én feladatom volt annak idején, hogy a kulturális intézetekkel nagyon sok jó kapcsolatot alakítsunk ki és támogassák a programjainkat. Én voltam tulajdonképpen a programigazgató.
Ekkoriban dolgoztál még az Anima Sound Systemmel, vagy az korábban volt?
Korábban. A Hajó előtt menedzseltem a Besh o droMot, meg az Anima Sound Systemet is.
Milyen volt velük dolgozni menedzserként? Hogyan találtatok egymásra?
A Besh o droM kemény dió volt, ott szerintem megtanultam mindent, amit a csoportdinamikáról és a nehéz emberekről meg kell tanulni, de nagyon jó időszak volt. Borzasztóan jó időben csináltak jó zenét, de nem volt könnyű dolgom. Rajtuk keresztül tanultam meg, hogy egyáltalán mi az a zenekar-menedzselés, másrészt rettenetesen nehezítette a helyzetet, hogy rendkívül nehéz emberek voltak a zenekarban. Rengeteget utaztunk, sokszor elég rossz körülmények között, szar buszokkal, rossz szállásokon laktunk, de akkor még fiatalok voltunk, és ezt jól bírtuk, viszont a szokatlan körülmények mindenfélét előhoznak az emberekből. Ekkoriban voltak magyar évadok Franciaországban és Olaszországban, sok helyre hívták a Besh o droMot, és ebből jöttek más meghívások is, más országokba. Kiváló tanulóterep volt ez a két zenekar, főleg a Besh o droM.
Ha meg kéne fogalmaznod, hogy mi A Nagy Tapasztalatod, amit ettől a két zenekartól kaptál, és mondjuk tanácsként továbbadnád a fiatalabbaknak, mi lenne az?
Egyrészt az, hogy ne féljenek bármibe is belevágni, mert azért ezt a szakmát, járhatnak akármilyen iskolába is, igazából úgy lehet megtanulni, hogy ott vagy, emberekkel vagy, csinálod. Megtanulhatsz bármilyen elméletet, de bárki keresztül húzhatja a számításodat. Szerintem a legnagyobb tapasztalás az, hogy bele kell menni a helyzetbe, rugalmasnak kell lenni, és el kell fogadni, ami jön. És nagyon sokat kell dolgozni. Aki zenei menedzser akar lenni, általában azt látja, hogy ez milyen cool dolog, sztárokkal lehet villogni, fesztiválokon lehet sörözni, de aki sikeres, az rohadt sokat dolgozik ebben a szakmában, dolgozik éjjel, dolgozik nappal. A zenész, aki éjszaka koncertezett, és hazaért reggel négyre, másnap kialussza magát, mert maximum csak este játszik újra, de azt a koncertet valamikor elő kell készíteni, ezt pedig a menedzser teszi. Ha reggel négykor érsz haza, akkor is másnap föl kell kelned korán, hogy dolgozz. Sok unalmas része is van ennek a munkának, és hogyha abban nem vagy kitartó, nincs monotóniatűrésed, hanem csak a rock and roll érdekel, akkor nem leszel eredményes menedzser, maximum a zenész jó barátja.
Ebbe a szerteágazó pályába még a kultikus Cinetrip sorozat is beleillik, aminek a részese voltál. Hogyan csöppentél bele?
Már a British Council alatt hoztunk DJ-ket a Cinetrip-re, és jóba lettem Lakival, a Cinetrip alapítójával. Hiába öregszik ő is, még most is kellőképpen őrült. Annak ellenére, hogy egy világ választott el tőle, nagyon jó barátságba kerültem vele. Ezt nagyon kevés ember mondhatja el, kevesen bírták vele a munkakapcsolatot, de engem szórakoztatott, csodáltam az őrületét, és nagyon bírtam a Cinetrip ötletét, mindenféle szempontból kreatív és eredeti volt, és akkor még vonzott az a fajta zene is. Segítettem neki DJ-ket bookolni, és a menedzselésben is részt vettem.
A Kistehén Tánczenekar németországi lemezkiadása és német, amerikai turnéja mögött is te álltál. Akkoriban ez nagyon komoly zeneipari eredménynek számított. Ezt hogyan tudtad elérni és kivitelezni?
A Besh o droM egyik hozadéka volt számomra, hogy megismerkedtem Farkas Robival, aki azóta a férjem, vele csináljuk a Budapest Bárt. Robit, mivel harmonikázni is tud, valahogy megtalálta Kollár-Klemencz Laci annak idején, amikor a Kistehén-rajzfilmeket készítette a Szigetnek. Aztán a Sziget felkérte Lacit, hogy adjon egy koncertet, ő meg felhívta Robit, aki állatira bírta az ötletet. Szigorú életet élt, állandóan gyakorolt, és akkor már nem volt a Besh o droM, hiányzott neki a zene bulis része, így igent mondott a Kistehénre. Nagyon jó hangulat volt a zenekarban, ami aztán sajnálatos módon tönkrement, de akkor nagyon vidám, bulis társaság volt. Sokat jártunk össze családokkal, gyerekekkel, akik együtt nőttek fel, néhányan közülük szintén zenei menedzserek lettek. A német kiadóhoz meg úgy jutottunk, hogy megvoltak még a külföldi kapcsolataim a Besh o droMból és az A38-ról, keresgéltem, aztán ráírtam az East Block nevű kiadóra, akik pont ebben a vonalban dolgoztak, és nagyon tetszett nekik a Kistehén, úgyhogy kiadták a lemezüket.
Nem okozott gondot, hogy egy magyarul megszólaló produkcióról van szó? Volt nyelvi korlát?
Nem okozott gondot. Egyrészt készült egy angol verzió, másrészt szerintem az emberek többet gondolnak ebbe a nyelvi korlátba és szövegcentrikusságba, mint amennyi van benne. Gondolj bele, hány ember hallgat angolul vagy más nyelveken zenéket, és fogalma nincs, mi a szöveg. Bár a fiatalabb generáció valószínűleg jobban tud angolul, de a miénk abszolút úgy hallgatott zenét, hogy halvány gőzünk nem volt, mit énekelnek, és a magyar emberek nyelvtudását elnézve ez most sincs sokkal másképp.
A Budapest Bár egy tudatos koncepció mentén született. Mi volt az az alapötlet, ami mentén elindultatok, amiről úgy gondoltátok, az emberek harapni fognak rá és ebben a formában kell megcsinálni?
Ez a tudatos koncepció tulajdonképpen a Robi és az én addigi tapasztalataimat összegzi. Robi cigányzenész családban nőtt fel, a Száztagúban és rengetegféle más zenekarban is játszott, így nagyon sok tapasztalata volt, nem volt “bezárva” a cigányzenei világba. Én mindig is sokat foglalkoztam azzal, főleg az A38-on, hogy mire jön közönség, a külföldi turnék alatt is figyeltem, hogy mik a trendek, mit szeretnek az emberek.
Akkoriban foglalkoztatott az a gondolat, hogy hogyan lehet egy hagyományt úgy életben tartani, hogy az korszerű legyen. Szerintem egy hagyomány, ha nem ragadja meg a fiatalokat, akkor benn ragad a múzeumban. Most lehet, hogy a muzeológusok leszúrnának, de a múzeum szerintem olyan, mint egy képes album, amit megnézegetsz, de sok közöd nincs hozzá. Megnézed, tanulsz belőle, érdekes, de nem tudsz igazából kapcsolódni hozzá, nem tud az életed részévé válni. Engem épp az foglalkoztatott, hogy hogyan lehet egy félig halott hagyományból valami élőt csinálni. Mindeközben Robin keresztül láttam, mennyi cigányzenész van munka nélkül, ott vannak ezek a tehetséges emberek, nem is nagyon értenek máshoz, csak a zenéhez, de nem tudnak belőle megélni, és a fiatalok sem szeretik a zenéjüket, mert avíttnak tűnik.
Ez volt az akkori diagnózis. Sokat gondolkoztunk, hogy miért is vált a cigányzene avíttá. Robi elég későn végezte el a zeneművészeti főiskolát, mert állandóan turnézott a Száztagúval, ahova 14 éves korában került be, minden iskolából kimaradt a turnék miatt, és később már nem is volt kedve visszamenni. Robinak akkor eléggé kifelé állt a szénája a Száztagúból, már őt sem inspirálta az a fajta zene és munka, ami ott folyt. Persze neki nagyon jó tapasztalat is volt ez korábban, volt amikor 3-4 hónapig egyfolytában turnéztak, ott azért elég sokat lehet tanulni az életről és az emberekről. Nagyon jó tapasztalatokat gyűjtött arról, hogy kell egy zenekart csinálni, mit szabad, mit nem szabad, hogyan kell az emberekkel bánni, mik a konfliktusok. Meg hát a Besh o dromos időben is tanultunk erről eleget. Robi nem akart ezerféle zenekarban vendégzenélni, olyan zenekaron gondolkozott, ahol kicsit másképp lehet cigányzenét játszani, így a régi főiskolai barátaival, Ökrös Karcsival és Farkas Misivel, akik nagyon tehetséges, virtuóz zenészek, csináltak egyet. Ők voltak az elsők, akik jazzesebb, kávéházasabb zenét játszottak.
Készítettek egy demó felvételt, ezen rajta volt a Halálos tavasz. Ezt hazahozta éjjel háromkor, meghallgattuk, és nagyon tetszett, másképp szólt, meghallottam benne, hogy ez egy olyan hangzás, amitől nem sikítva kapcsolom ki a rádiót, és mondtam neki, hogy jó lenne ehhez egy énekes. Ezeket a dalokat régen a tévében színészek énekelték, általában a zene nem is volt fontos hozzá, inkább a színészen volt a hangsúly. Nekünk viszont az volt a fontos, hogy ezeknek a daloknak a zeneiségét állítsuk központba. Nagyon jól megírt, örökérvényű dalok, még ha néha banális szövegük is van. Persze a dalválogatásoknál kiderült, hogy sok olyan szöveg van, amit ma már egyszerűen nem lehet elénekelni, tele olyan szavakkal, szófordulatokkal, amik ma már nem állják meg a helyüket. De a lényeg az, hogy ugyan először színészekre gondoltunk énekesként, de rájöttem, hogy azok közül az énekes barátaink közül kéne meghívni néhányat, akik akkoriban az alternatív zene meghatározó figurái voltak. Én akkor az A38-on dolgoztam, ismertük az összes zenekart, énekest, zenészt. Robi ugye hozta Ökrös Karcsit és Farkas Misit, mindhárman kellőképpen nyitott zenészek, és elkezdünk keresgélni a rockzenészek között, hogy mit szólnának hozzá. A legnagyobb meglepetésünkre mindenki nagyon lelkes volt. A legtöbbjük, aki most benne van a Budapest Bárban, akkor olyan harminc körül járt, és a szülei, nagyszülei ezeken a dalokon nőttek fel, így mindenkinek volt valami kötődése. Kiss Tibi nagypapája például nótaszerző volt, Ferenczi Gyuri nagyon sokat játszott cigányzenészekkel, Kollár Laci egy sváb faluban nőtt fel, ahol nagyon sok esküvő és buli volt, ahol mindig sramli és cigányzene szólt, és még sorolhatnám. Mindenkinek volt valami kötődése, és többen is mondták, hogy nagyon érdekes kihívás az is, hogy cigányzenészekkel játsszanak, akik tudvalevőleg teljesen másfajta zenei tudással rendelkeznek.
Ennek a projektnek az egyik kulcsa a nyitottság, mert bár lehet, hogy úgy tűnik kívülről, hogy nagy egyetértés van a színpadon, de a felszín alatt azért van pár dolog. Gondolj bele, hogy adott egy cigányzenész, aki sosem hallgatott rock and rollt, nem is járt még klubban életében, és akkor ott van mellette mondjuk Kiss Tibi. Hát, fényévnyi távolság van a két világ között. Mindkét oldalról nagyon nagy nyitottságra van szükség, hogy egymás véleményét, kultúráját be tudják fogadni. Zenei oldalról meg – ne érts félre, nem a rockzenészeket akarom lenézni -, a cigányzenészek a kisujjukból kirázzák azt, amivel egy rockzenekar fél éven keresztül kínlódik, de más is a rockzene és a cigányzene lényege. A rockereknek állandóan az a bajuk, hogy a romák nagyon sok hangot játszanak le egyszerre, annyit, hogy az borzasztó, a rockzene meg az egyszerűségre törekszik.
Egyszer nekiindultunk, hogy a 80-as és 90-es évek undergroundból, mint az Európa Kiadó, a Trabant és a többiek, válogassunk dalokat, amiket esetleg át lehetne emelni. Azoknak a daloknak volt erejük és a mi generációnkat azok határozták meg, de hát zeneileg nem igazán értékelhető produkciók. A zenekar egy egész délutánon át Kiss Tibivel ezeket a zenéket hallgatta. Ricsi, a bőgősünk, aki a legfiatalabb a zenekarban, utána bevallotta, hogy ez neki kifejezetten fizikai fájdalmat okozott, azt hitte, annak a napnak sose lesz vége, tragikus volt számára, semmiféle zenei izgalmat nem talált benne. Még csak nem is élt abban a korban, és nem értette, hogy hogy lehet sikeres egy olyan zenekar, ahol az énekesnő hamis, mint a bűn, és egy hang sincs a helyén a zenében. Az ilyeneken túl kellett lenni és folyamatosan csiszolódni kell.
Hogyan tudod a súrlódásokat kezelni, ha esetleg ezekből a különbségekből mégis fakadnak nézeteltérések?
Ezt szerencsére Robi kezeli, nekem nem igazán kell, meg már megoldják ők maguk is. Szerencsére mindenkinek fontos annyira a Budapest Bár, hogy ha bárki meghülyül, foglalkoznak egymással. De Robi is nagyon jól tudja kezelni a súrlódásokat.
Egyszer azt mondtad, fontos, hogy a menedzser olyan produkciót vigyen, aminek a célközönsége olyan, aminek érti a nyelvezetét, a kommunikációs stílusát, egy korosztályba tartozik velük. Milyen elv alapján hozod meg a döntéseket, hogy milyen célcsoport felé és hogyan kommunikálj?
Itt akkor visszakanyarodnék egy kicsit a Cinetriphez, hogy ezt értsd. Volt egy pillanat az egyik Cinetripen, amikor közelebb éreztem magam az öltözős nénihez, mint azokhoz a fiatalokhoz, akik oda járnak. Azt éreztem, hogy nekem ehhez már nincs közöm és már nem tudom úgy képviselni, hogy hiteles legyek benne, önmagam felé sem, meg a közönség felé sem. Mikor azt érzem, hogy már nem értem, kinek csinálom, nem értem az ízlését, nem értem, hogy mi alapján dönt, akkor már nem szabad tovább csinálni. Nem mondom azt, hogy ami nekem tetszik, az biztos jó, mert ez melléfogás lenne, de bizonyos dolgokra rá tudok érezni.
A Budapest Bárnak a 30-50 év közötti nők a rajongó- és célközönsége, és mi rendszeresen csinálunk kérdőíveket, kutatásokat a közönségben, nem hagyatkozom arra, hogy ami nekem tetszik, az biztos nekik is, vagy csak úgy nagyjából találgatok. Mindemellett azért azt is el kell, hogy mondjam, hogy nem megyünk szolgaian azután, ami a közönségnek kell, mert a közönség soha nem találta volna ki, hogy neki klezmer CD kell, ehhez például a zenekarnak volt kedve, de be is jött. Az is szerencse a Budapest Bárnál, hogy nem úgy vagyunk, mint a legtöbb zenekar, akiknek van tíz száma, és annak a tíz számnak mindenféleképpen tetszeni kell, hanem van rengeteg dal, amiből válogathatunk, játsszuk vagy kidobjuk, így nagyobb a mozgásterünk is. De például az énekesek, amikor elkezdtük tíz évvel ezelőtt és már az első koncerteken túl voltunk, mindenáron azon voltak, hogy fiatalítsuk a közönséget, pedig ez eredetileg nem volt tervben, viszont később magától történt.
A legnagyobb gazdasági válság közepén kezdtük el ezt a projektet, 2007-ben, de még akkoriban is Budapesten a színházak mindig tele voltak. Valahogy a színházba járás sokkal inkább benne volt a középkorú emberek kultúrájában, mint a koncertre járás. Koncertre a tinik jártak, és mi annak idején az A38-on vért izzadtunk azzal, hogy behozzunk egy idősebb közönséget is, színházban meg pont az ellenkező a probléma. Azóta persze felnőtt egy generáció, de akkoriban tényleg azt lehetett látni, hogy nem lehet behozni 30 év felettieket egy rock koncertre, és épp ezért az első Budapest Bár előadást a Katona József Színházban tartottuk, mert az volt az én gondolatom, hogy ha koncertre nem járnak, hanem színházba, akkor nekünk kell odamennünk. A színház más logika mentén működik, mert ha belegondolsz, egy zenekar egy fél évben mondjuk két koncertet mer adni Budapesten, és utána ül a seggén és nem tud többet, a színház meg úgy működik, hogy hetente van előadás, és tartanak belőle ötvenet vagy százat egy évben.
Mivel én is jártam színházba, láttam, hogy ott milyen emberek vannak, nagyjából azt is láttam, hogy ők mire mozdulnak meg és hogyan. Éreztem, hogy én magam se tudok elmenni sehova, ha szórakozni akarok, a tinik közé már nem nagyon megyek el egy koncertre, abból már kinőttem, de még nem akartam belepunnyadni egy ilyen csak színházba járó világba, így elkezdtem gondolkozni azon, hogy az az ember, aki hasonlóan gondolkozik, mint én – és úgy láttam, ebből sok van – az vajon mit szeretne. Ennek egy része tudatos volt, de persze volt olyan döntés, ami közösen született, és sok minden alakult ki útközben. Ahogy említettem, az énekesek mindig fiatalabbakat akartak behúzni, és most már jönnek is, elhozzák az anyukájukat, van hogy több generációs családok járnak a koncertjeinkre, és én ezt bírom a legjobban. Mesélte egy ismerősöm, hogy amikor cimbalmot hallgatott otthon, a tinilánya majdnem idegösszeroppanást kapott, a Budapest Bárt meg a lánya mutatta meg neki, hogy ez tetszik neki is. Nyilván az egész stílusát így próbáljuk kialakítani, de ez nem okoz nehézséget, mert ehhez a generációhoz tartozunk. A saját ízlésünkből fakad.
Ennyi rengeteg sok és színes tapasztalat után van még esetleg olyan karrier- vagy projektvágyad, amit szeretnél megvalósítani? Hogyan látod magad tíz-húsz év múlva?
Nem is tudom. A Budapest Bárnak azért örülök a nagyon, mert ez egy olyan projekt, amin belül nagyon változatos a tér: mindig újabb és újabb dolgokat találunk ki. Az elmúlt 10 évben minden évben volt valami újítás, amin dolgoztunk, zenei- és marketing szempontból is, új tagokkal és vendégekkel, valami újdonság mindig jött. Ez nem csak egy zenekar, ami évről évre ugyanazt csinálja. Én még mindig nem tettem le róla, bár az elmúlt tíz évben nem sok gondot fordítottam erre, hogy a Budapest Bárt valamilyen formában külföldön elindítsam. Ez most a legnagyobb álmom. Ezt úgy szeretném megcsinálni, hogy ne lentről kelljen kezdeni. Ahhoz túl jól megy itt, hogy klubos, ötszáz euro gázsis koncert-turnéba belemenjünk. Egy kezdő, fiatal zenekarnak, akik még kalandot és tapasztalatot keresnek, ez nagyon megfelel, de mi már ezeken a kalandokon túl vagyunk, már nem nagyon tud olyan történni velünk, ami korábban még nem történt meg, úgyhogy ez a része már nem érdekel. Inkább az, hogy hogy lehet úgy külföldön elkezdeni, hogy normális körülmények között, normális gázsival, normális közönséggel induljunk el. Ez nem egyszerű dolog, és a jövőben majd erre szeretnék koncentrálni. Meg arra is hajlok, hogy valami más, nem zenei téren is kipróbáljam magam, mert zenei menedzsmenten belül, amit meg akartam csinálni, azt a Budapest Bárral megcsináltam.
Tanítani nem szeretnék, de szívesen átadom a tapasztalataimat a fiataloknak, iskolai keretek között viszont nem tudom elképzelni magam, nem igazán szeretem azt a közeget. Majd meglátjuk, hogy a Budapest Bárral mennyi feladatom lesz még, de most úgy gondolom, ha valami újra vágyom, akkor inkább más területen szeretném kipróbálni magam.