2018 October 02

Aki felrakja a zenekart térképre – Kovács Ákos Dadan, zenekari menedzser

2016-ban színpadot neveztek el róla a Fishing On Orfűn. Nem nagyon van olyan zeneipari szakember idehaza, aki ne ismerné. Mégsem készült vele eddig hosszabb interjú. Azon kevesek közé tartozik, akik több mint húsz éve dolgoznak zenekari menedzserként. HS7, Fish!, Neo, Soerii & Poolek, Blahalousiana, Supernem, HoneyBeast, New Level Empire, Margaret Island: néhány név azok közül, akikkel dolgozott vagy ma is dolgozik. Mi alapján vállal egy menedzser el egy zenekart? És mit kell tenni ahhoz, hogy valaki fesztiválokon játszhasson? Egy fontos, nagyon tanulságos és történetekkel teli, szeretnivaló beszélgetés: Kovács Ákos Dadannal a Gold Record irodájában Décsy Eszter találkozott.

A Heaven Street Seven két alapítójának, Németh Robinak és Szűts Krisztiánnak voltál évfolyamtársa Esztergomban. Ha minden igaz, mind a zenekar, mind a menedzseri karriered innen indult. Te hogyan emlékszel vissza a találkozásra?

Németh Robival már gimnáziumban egy évfolyamba jártunk, onnantól datálódik a barátságunk. Robi volt, aki már az első osztályában a Modern Talking kazettámat letörölte és ha jól emlékszem, az egyik U2-lemezt vette rá. Ő fertőzött meg, akkor kezdődött a zenei eszmélésem a mainstreem popból, úgyhogy Robinak sokat köszönhetek. Volt egy gimis zenekarunk is, amiben én énekeltem, felléptünk az iskolai rendezvényeken, elég botrányos lehetett. Érdekes, hogy újra összesodort az élet ezekből az évekből Nyújtó Sanyival, DJ Newllal, aki a gimnáziumi zenekarunk dobosa volt, most meg a New Level Empire zenekar vezetője és dobosa, velük is dolgozom most. Robira visszatérve, volt egy évünk a gimnázium után 1990-ben, amikor egyikünket sem vettek fel sehova, és együtt dolgoztunk a frissen fölállt Fidesz frakciójának, akkor még 22 képviselővel ültek a parlamentben. Robi intézte személyi titkárként Ádernek és Szájernek az ügyeit, én pedig Fodor Gáborét. A következő felvételi időszaknál beszélgettünk, hogy hova menjünk, és így találtuk meg az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskolát, mert abban az évben is lemaradtunk az egyetemi ponthatárokról.

És akkor felvételiztetek együtt?

Pót-átjelentkezéssel elmentünk Esztergomba azzal a feltett szándékkal, hogy fél év után átjelentkezünk egy „normális” egyetemre, de aztán megkaptuk a behívóinkat az ötnapos gólyatáborra, ami egy véget nem érő osztálykirándulás volt, az utána következő négy évvel együtt. Fantasztikus csapat verődött össze mindenféle olyan rosszéletűekből, akiket nem vettek fel sehova máshova. Robi szociálpedagógiára járt, én német nemzetiségű tanító szakra nyertem felvételt. Ez 1991-ben volt, előtte való évben Lányi András indított egy filmes szakot, ami akkor eléggé úttörő volt, a legjobb filmes szakembereket gyűjtötték oda tanárnak és előadónak. Volt egy vetítő a főiskolán, a saját óráink helyett inkább ott ültünk és néztük a jobbnál jobb filmeket, és már akkor eljutott a képzés David Lynch-ig, nagyon naprakész és klassz kurzus volt. Volt ott egy vadonatúj kollégium, egybeépült a fősuli épületével, ahol három és fél emeleten voltak a csajok, mi meg félemeletnyi fiúk. Elég komoly bulik voltak, és ráadásul velünk kicsit kivételeztek is, nem kellett megszakadni a tanulásban, úgyhogy volt időnk a szórakozásra. Ott is elkezdtünk zenélgetni, így ismertük meg Krisztiánt, akinek szintén volt egy gimnáziumi zenekara, és amikor meghallottam őt énekelni, nagyon hamar világossá vált, hogy amit én csináltam eddig, az eléggé amatőr dolog. Voltak kis koncertjeink, a női mosdóban készítettük az első demókat, Robinak talán még meg is vannak ezek. Amikor összeálltak dalok, akkor valahogy kapcsolatba kerültünk Orbán Gyuszival és Kiss Endrével, Kiss Tibi bátyjával. Később Gyuszi lett a Heaven Street Seven dobosa, de akkoriban még a Houdinis zenekart csinálták, turnézgattak jobbra-balra, nagyon menőnek számítottak. Valahogy összeboronálódott ez a társaság, ebből lett a Heaven Street 7. Én úgy lettem menedzser, ahogy Woody Allen is szokta mondani, hogy aki nem tudja, tanítja, aki meg tanítani sem tud, abból lesz a tornatanár: gyakorlatilag kiderült, hogy nem értek semmihez, ami a zenéléssel kapcsolatos, viszont imádtam azt a légkört, amiben megfogant a zenekar, és Robi volt az, aki felkért, hogy akkor legyek én a menedzserük, így indult az egész valahol 1994 tájékán.

Mikor érezted magad először zenei menedzsernek?

Rögtön az elején. Annyira testhez álló volt, hogy a legelejétől fogva biztos voltam benne, ez lesz az, amivel az életem hátralevő részében foglalkozni akarok. Miután végeztem, elkezdtem tanítani a László gimiben, abszolút mélyvíz volt, 22 éves voltam. Nagyon nagy hiány volt akkoriban nyelvtanárokból, mert a rendszerváltozás után az orosztanárokat kellett átképezni [német- és angoltanárokká – a szerk.] és csak két leckével tartottak előrébb, mint a gyerekek. Bementem, megkaptam az órarendem, és másnaptól már tanítottam. Időbeosztás szempontjából remek volt, hogy egyben lement hat óra és délután már szabad voltam. Később tanítottam egy közgazdasági szakközépben is Erzsébeten, és 2001-ben jött el az a pillanat, amikor azt mondtam, csak a zenei menedzsment – bár imádtam tanítani, tök jó volt. Akkor a HS7 mellé már megérkezett a Neo is, ők akkor indultak. Moldvai Márk és Milkovits Mátyás kerestek énekhangot, Szűcs Krisztiánban találták meg, és így, hogy tag lett a Neoban is, logikus volt, hogy én foglalkozzak velük is. Volt egy jó sztori még a László gimiből, a tanártársaim mondták, hogy lesz egy karácsonyi suliünnepség, és van egy kiscsaj, aki nagyon szépen énekel, nézzem meg. Elmentem, megnéztem, és ő volt Kozma Orsi, aki akkor negyedikes gimnazista volt. Később vele is újra összesodort az élet, egy darabig az ő zenekarával is foglalkoztam.

A tanári évek alatt hogy tudtad összecsiszolni a tanítást, mint nagyon nappali foglalkozást, és a zenei menedzsmentet, ami meg inkább az éjszakához húz közelebb? És közben hogyan fejlődtél te magad mint menedzser?

Nem volt olyan nehéz az elején. Akkor még bélelt borítékban küldözgettük a kazettákat vidékre a szervezőknek, még mobiltelefon se nagyon volt, ma már ez szinte elképzelhetetlen. Ha volt is koncert, az amúgy is hétvégén volt, hétköznap meg ott voltak a délutánok szabadon a tanítás után, és különben is, huszonévesen az embernek még nem kell olyan sokat aludnia. György Péterre akkoriban mentoromként tekintettem, ő a Sexepil zenekar menedzsere volt és az EMI zeneműkiadónak volt később hosszú évekig az igazgatója. A Sexepil volt az elmúlt 30 évben az a zenekar, akiknek tényleg komolyabb esélye volt nemzetközi karrierre, ők akkoriban a Sugarcubes-zal turnéztak (Björk volt az énekesük), voltak nagyon jó klipjeik, amiket az MTV is játszott. Kicsi volt ez a színtér és már gimnazistaként is sokat jártunk Európa Kiadó-koncertre meg meg PUF-ra, meg persze Sexepil-re is, akik nekünk gimnazistaként óriási idolok voltak, később pedig együtt dolgoztunk. A lényeg, hogy megismertem György Petit és tőle tanultam nagyon sokat. Csomó mindent meg magamtól kellett megtanulnom. Majd a Zeneipari Hivatalban is szívesen elmondom, amikor most télen jövök előadást tartani, hogy mennyire fantasztikus dolog, hogy azok, akik ezzel szeretnének foglalkozni, készen kapnak egy csomó tudást a szakma legjobbjaitól. Hosszú évek munkája volt nekem, mire ezt a tudást összeszedtem, és ha a mai gyerekek ügyesek, pillanatok alatt fejest tudnak ugrani a szakmába. Ha már itt tartunk: sok korábbi tanítványom most itt ül velem az irodában. Rusz Andris például, akire nagyon büszke vagyok, ő a Biebers menedzsere és itt [a Gold Recordnál – a szerk.] A&R vezető. Akiben láttam ambíciót, és jelentkezett, hogy csinálna valamit, mindig beraktam egy turnébuszba és jött velem a zenekarokkal, egyből a mélyvízbe, és aki talpraesett, mint Andris, nagyon hamar és fiatalon bele tud kerülni komoly szakmai munkába.

Mit tartasz a legfontosabb tulajdonságodnak menedzserként? Avagy általában mi a legfontosabb tulajdonsága egy menedzsernek szerinted?

A kommunikáció. Ez a legnehezebben tanulható része, szerintem genetikai adottság. Persze, lehet ezt fejleszteni: volt olyan tanítványom, akiről azt gondoltam, hogy nem feltétlenül alkalmas erre, de aztán belejött és megtanulta. Az emberekkel való kommunikáció nagyon fontos. Egy kicsit mediátornak és pszichológusnak is kell lenni, mert össze kell tartani a zenekarokat, ami komoly feladat. Egy zenekar nagyon különleges szociológiai konglomerátum, nagyon érdekes, ahogy felépül. Barátságból indul, de amikor belendül, nagyon gyorsan átrendeződnek a viszonyok és meg kell tartani azt, ahonnan elindultak, és ez nagyon nehéz. Ebben nagyon nagy szerepe van egy menedzsernek.

Milyen lehetőségeid vagy eszközeid voltak még akkor, amikor nem volt Facebook és hasonló vívmányok?

Nagyon fura erre visszaemlékezni. Én elég későn kezdtem el számítógépet használni, olyan 2004-től, akkor még iwiw volt. Németh Robi a Sziget Irodánál dolgozott, és bementem néha hozzá olyan heti egyszer megnézni az e-mailjeimet, és azt, hogy ki jelölt be az iwiwen. Nagyjából ilyen e-mail forgalom volt akkor. Mobiltelefonom viszonylag hamar volt, egy Ericsson 196-os, amin még SMS-t sem lehetett küldeni, csak telefonálni lehetett vele.

Ebből arra következtetek, hogy te jobban szeretsz telefonon kommunikálni, mint írásban.

Ez generációs kérdés szerintem. Látom itt, a Gold Recordnál a huszonéveseket, sokkal ritkábban telefonálnak, mint én. Figyeld meg, aki telefonos, az idősebb. De szoktatom én is magam, én is kérem sokszor, hogy legyen e-mail a megbeszélt dolgokról. Mindkét kommunikációs csatornának megvan az előnye és a hátránya is. Disztingváltan kell használni mindkettőt. Sokszor mondom Székely Zoli kollégámnak is, aki a zenekaraim turnémenedzsereit fogja össze és a HoneyBeast turnémenedzsere is, amikor írogat, írogat, de nem válaszolnak neki, hogy „Zolika, valamikor azért emeld fel azt a kurva telefont, mert van, amikor az hatásosabb!”. Hiába írsz egy negyvenesnek e-mailt, előbb fog veled telefonon beszélni. Aki e-mailes, annak lehet írni, de aki telefonos, azt fel kell hívni, ne legyél rest! Nem árt eligazodni ezekben a dolgokban. Emlékszem, még ’97-ben, amikor elkezdtem tanítani a Varga Jenő Közgazdaságiban, és bemutattak az egész tanári karnak, még annyira ritka volt a mobiltelefon, hogy gyanakodva nézték. Fontosnak éreztem elmondani, hogy van telefonom, és mire használom, hogy van egy másik munkám is. Mire ott befejeztem a tanítást, már azt kellett szabályozni, hogy a gyerekek behozhatják-e a mobiljukat az órára.

Az a jó egyébként ebben a szakmában, hogy frissen, fiatalon tart. Naprakésznek kell lenni olyan dolgokban, ami a fiatalokat érinti és érdekli, mik az új kommunikációs csatornák. Ez jó. Látom, hogy sokan nem tudják követni ezt. Nézd meg a koncertrejárási szokásokat! Én most 46 éves vagyok, 35 felett már nem nagyon mozdulnak ki az emberek, 40 körül meg jön az, hogy „régen minden jobb volt!”. Hál’istennek én nem jutottam idáig, pont azért, mert folyamatosan fiatal zenekarokkal dolgozom, akiknek a közönsége is fiatal és képben kell lenni. Persze, nem kell úgy viselkedni, mintha húsz lennék, de ismerni kell az ő nyelvüket.

Mesélj egy kicsit a zenekaraidról, akikkel eddig együtt dolgoztál. Kezdted ugye a Heaven Street Sevennel…

Hú, ezt mindig olyan nehéz összeszedni. Próbálom kronológiai sorrendben. Első időben úgy tekintettem a munkámra, mint a főiskolás pazarló évek meghosszabbítására. Főiskolásként is és utána a zenekarokkal is elég féktelen bulik voltak, és szoktam is mondani, hogy nekem a kilencvenes évek estek ki, mint Ozzynak a hetvenesek. A Heveny [Heaven Street Seven – a szerk.] mellett volt a Neo, a Kozma Orsi Band is egy darabig, a Fish!-sel is dolgoztam öt évet. A Publo Honeyval is mentem sokat, volt a Csá Misi, a Jazzékiellel is dolgoztam egy évet 2005-2006 környékén, ahogy a Mystery Ganggel is egy évig. Aztán a mai napig ott a Supernem, ami óriási szerelem az elejétől. 2006 végén volt egy szakításom a HS7-nel, kiraktak, és nagyon át kellett gondolnom, hogy mi hogy van, de akkor hirtelen egymás után jöttek a megkeresések. Szabi 2007 elején keresett meg, ők nagyon lent voltak éppen, nem tudták, merre az előre. A Supernem a legelejétől itt volt Molnár Gábornál a Gold Recordnál, mert még anno az UP!, azaz Újvári Petiék is itt voltak, és abban a zenekarban Szabi basszusgitározott, Pulius Tibi gitározott, és amikor Szabi 2003 környékén saját zenekart szeretett volna, Gábor örömmel mondta, hogy mellé áll és kiadja. Csak ugye akkortájt tombolt ez a félplayback-es Kozsó-éra, és a Goldnak ez volt a profilja, mert először műsorszervező irodaként indult, utána lett kiadó, de elsősorban ilyen előadókkal foglalkoztak, a mai napig megmaradt néhány ilyen, nálunk van például Janicsák Veca is, igaz, már ő is tulajdonképpen „élőben” nyomja. Gábor szívét-lelkét és rengeteg pénzt fektetett Szabiékba, hogy elinduljanak, de ő azokkal az eszközökkel tudott csak dolgozni, ahogy akkoriban egy ilyen félplayback-es előadót építgettek. Szabiéknak előbb volt klipjük, mint koncertjük, és ilyen az undergroundban nincs. Aztán elfogyott a lendület, megállt a zenekar kábé öt év után. Akkor már ismertem Gábort, és ő mondta, hogy nálam jó kezekben lesznek. Ilyen egy intelligens ember, belátta, hogy ő ehhez nem ért, más kérdés, hogy ő utána sokat dolgozott azon, hogy jó legyen ebben is. A Supernemmel így kezdtünk együtt dolgozni 2007-ben. Akkor nekem fél évig nem volt a Heveny, beleástam magam a Supernembe, közben a Mystery Gang is nagyon pörgött, és 2007 nyara után hívott fel megint Robi, hogy azért mégiscsak dolgozzunk együtt újra. A Supernemet elég jól elkezdtük pumpálni. A Heaven Street Sevennel pedig még jó négy évet dolgoztunk együtt újra, elértünk szép dolgokat, de nem volt se előre se hátra, akkor jött Sasváry Zoltán Sasa, majd 2015-ben meg a HS7-búcsúkoncert a Budapest Parkban. A gyerekkorom és a legszebb emlékeim kötődnek hozzájuk, velük tanultam meg mindent. Most a HoneyBeasttel, Blahalousianaval, a New Level Empire-rel, a Supernemmel – és a Margaret Islanddel mint a koncertjeik szervezője dolgozom együtt.

Ha jól veszem észre, elég változó, hogy egy-öt-tíz évet dolgozol együtt zenekarokkal. Min múlik, hogy kivel mennyi ideig dolgoztok együtt? Hogyan működik ez a dinamika?

Most már, hogy a Gold Recordnál strukturáltabb környezetben dolgozom, aminek nagyon örülök, sok minden változott az én attitűdömben is. A HoneyBeast zenekart Gábor 2013-ban szerződtette, akkor még sehol nem voltak, de ő látott bennük fantáziát, és elindította őket A Dal-on, ahol bejutottak a döntőbe. Gábor ezután felhívott, hogy kellene nekik egy olyan menedzser, aki felrakja a térképre őket, aki érti ezt a részét a dolognak, így kezdtünk együtt dolgozni, és annyi munka lett, hogy Gábor azt mondta, költözzek ide a kiadóba hozzá. Előtte soha nem dolgoztam irodában, de gondoltam arra, hogy jó lenne már ezt a freelancerkedést valami profibb dologra cserélni. Kerestem olyan embereket, akikkel ezt meg lehetne csinálni, de Gábor előtt ez nem nagyon jött össze. Más nem feltétlenül szeret bejárni dolgozni, de én örömmel jövök be minden nap, nekem most ez az újdonság, hogy bejárhatok ilyen csodaszép környezetbe, jó emberek közé. Így szép fokozatosan beettem magam ide. Aztán felpörögtek az események, és 2014 tavaszán keresett meg a Blaha, azaz Schram Dávid, az akkori zenei producerük. Gáborral a Honeyt ugye akkor már közösen csináltuk, így mondtam neki, hogy csináljuk ezt is közösen. De a kérdésre visszatérve, van egy nagyon egyszerű képlet, amely – kivétel nélkül, ezt bátran mondhatom – minden zenekar „fejében” megvan, hogy tudniillik., ha működik egy zenekar és minden klappol, akkor óriási hangulat van, barátság, öröm, pazarul megy a közös munka – ha egy zenekar nem működik, akkor viszont csak a menedzserrel lehet a baj. 🙂 Színpadon állni egyébként borzalmas drog, minden drog legdrogabbika, a zenészek ezért nem tudják abbahagyni. Nagyon sokáig lehet egy zenekart csinálni, ha minden rendben van. Körülöttem is úgy alakult, hogy most már nagyon hatékony, szervezett és strukturált rendszerben dolgozunk, külön sajtó részlegünk van, turnémenedzserek vannak, és egy csomó olyan munkát, amit nekem egyedül kellett csinálnom, a Goldnál most leveszik a vállamról, és arra tudok fókuszálni, ami valójában egy menedzser dolga, hogy előre lásson, stratégiailag tervezzen és összefogja a zenekart. Egyedül ezt nem lehet csinálni.

Min múlik, hogy elvállalsz-e egy zenekart? Mi alapján döntesz?

Pont a HoneyBeastnél akartam ezt mondani, hogy amikor felhívott Gábor, hogy vállaljam el, tulajdonképpen az volt az első olyan zenekar, amit nem azért vállaltam el, mert feltétlenül az én zenei világom lenne, vagy, mint régebben, hogy imponált a hiúságomnak, hogy valaki velem akar dolgozni, hanem azért, mert feladat, munka és kihívás. Onnantól válik igazán profivá az ember. Nem kell számítania, hogy van-e zenei-érzelmi kötődés, de persze nem baj, ha van. Amikor elkezdesz dolgozni egy zenekarral, ami nem feltétlenül a te zenei világod, rövid időn belül nagyon megváltozik a dolog, ahogy napi kapcsolatba kerültök: látod a befektetett munkát, látod az alázatot, közel kerülsz a produkcióhoz és az emberekhez és már nem is úgy nézed, mint előtte: belekerülsz és elkezded szeretni, érdekes dolog ez.

Más egyébként bármiben is egy olyan zenekarral dolgozni, akik a barátaid is?

Maximum a kommunikáció más egy picit, de mindenki ugyanazt kapja, avagy inkább mindenki a hozzá illő dolgokat. Nyilván más igények vannak a Blahánál, mint a HoneyBeastnél, de más van Szabiéknál is vagy a New Level Empire-nél.

Picit megfordítom akkor a kérdést: egy kezdő menedzsernek inkább jobb, ha a barátai zenekarával kezd el dolgozni vagy érdemesebb más alapján választani?

Nagyon sok zenekar keres meg, a felsoroltak mellett már nem tudok többet vállalni. Azt szoktam tanácsolni nekik, és erre soha nem sajnáltam az időt, hogy találjanak egy olyan barátot, aki nagyon szereti a zenekart, aki nagyon ambiciózus és van hozzá érzéke, és majd annak az embernek nagyon szívesen segítek: szívesen leülök és elmondom neki, hogyan induljon és mire figyeljen, hisz’ én magam is így kezdtem a HS7-nél. Szerintem ez célravezető. Nyilván egy kis kezdő zenekar nehezebben fér oda egy, már működő menedzsmenthez, mert nagyon sok a tennivaló, mire az termőre fordul. Nagyszerű dolognak tartom ebből a szempontból, hogy elindult a Cseh Tamás Program induló zenekaros alprogramja, ami Hangfoglaló Program ma már – Rusz Andris például ezzel is foglalkozik nálunk. Ha például az ott támogatást elnyerő zenekarok közül fantáziát látunk valamelyikben, már nem csak nekünk kell belerakni energiát és pénzt az indulásba és ez óriási könnyebbség. Persze ezzel és velünk együtt sem biztos, hogy a produkció „oda tud érni”, ahová szeretnénk, hogy meg van-e bennük az elszántság, a kitartás, meg számtalan egyéb olyan tényező is, ami már nem a zenekaron múlik, de ezekről egy külön interjút csinálhatnánk.

Abban az évben, amikor a Petőfi Rádióban megkezdődtek az elbocsájtások, a Music Hungary-n az egyik szakmai beszélgetés végén kezdeményeztél egy közös szakmai párbeszédet, aminek egy nyílt levél és nagyon sok szakmai beszélgetés lett a vége. Ebben az évben elneveztek rólad egy nagyszínpadot a Fishing on Orfűn. Hogyan értesültél róla és milyen érzés volt?

Jó érzés volt. Persze, éreztem benne a fricskát, de tetszett. Azt tudjuk, hogy Lovasi Bandi és az én névrokonom szeretik froclizni egymást, ezzel tisztában vagyok, de a gesztus, meg úgy egyáltalán, kurva jól esett.

Ha már a névrokonodat említed, volt már olyan szituáció, hogy összekevertek titeket?

Rengeteg volt. Ezért is használom a Dadant. Ezt valamikor még a kétezres évek elején ragasztotta rám Pignon, azaz Komjáthy Árpi, aki akkor a HS7-nek volt a hangmérnöke. A Macskajajjból jön, és azért is kezdtem tudatosan használni, mert a névrokonom idősebb, régebb óta van a szakmában, úgyhogy úgy illik, hogy én tegyek valamit, hogy elkerüljük azt, hogy összekeverjenek. De sokszor hívtak fellépésekre.

Ahogy beszéltük is, most hozzád tartozik a Supernem, a HoneyBeast, a New Level Empire és a Blahalouisiana is, illetve dolgozol a Margaret Islanddal is. Ők azért mind más-más zenei irányt képviselnek. Hogyan találod ki, hogy mi legyen az az út, amin elindultok, mit tudtok együtt elérni?

Próbálom felmérni a piacot, belőni, hogy az adott zenekarnak feltételezhetően milyen összetételű a közönsége kor és nemek szerint. Ezt elég korán meg lehet mondani és erre lehet szabni az utat. A HoneyBeastnél például lehet tudni, hogy 30-35 plusszos közönség van, elsősorban nők. Náluk egyébként az elején már nagyon jól kitaláltuk az utat, hogyan rakjuk fel őket a térképre. Ahhoz, hogy elfogadják a szakmában a zenekart, klubozni kell, ez a belépő a komoly nagy fesztiválokra, a klubos nézőszámokat nézik a fesztiválszervezők. Én ezt pontosan tudtam, ha tetszik, ha nem, ráadásul ők nagyon szerették is, és  végig kellett klubozniuk az országot legalább kétszer. 2016-ra viszont eljutott egy olyan szintre a produkció, hogy tudtunk csinálni az Erkel Színházban egy teltházas nagyzenekaros koncertet, és pontosan tudható volt, hogy az ő közönségük erre harapni fog. Aztán ezt tavaly meg is turnéztattuk nyolc helyen, vidéki nagy színházakban. Pénzt nem nagyon kerestünk vele annak ellenére, hogy mindenhol teltházas volt, mert nagyon drága a produkció, pedig 5-6000-es jegyárakkal ment. Viszont egy magasabb polcra helyezte a zenekart, és most már tudjuk a következő körnél, hogy maradunk az ilyen helyeken és a drágább belépőknél. A Blahánál is viszonylag egyszerűen leírható a közönség, és náluk azt is lehet tudni, hogy a közönség korfája még bőven szélesíthető. Most még főleg a fiatalok járnak a koncertjeikre, de olyan a zene, hogy be lehet húzni negyven plusszosokat is. A Blahalousiana egyre erősebb és ismertebb, magas gázsikkal járnak a fesztiválokra, de csak mostanra, négy év és kőkemény munka után jött el az, hogy már vidéken is meg tud állni egy klubban.

Milyen zenekarnál nehéz felmérni a közönséget, vagy azt, hogy merre indítsd el? Neked mi volt a legnehezebb?

A Hangfoglalónál, azaz a Cseh Tamás Programnál fedeztük fel a Headbangs nevű kis fésületlen rock triót, nagy reményeink voltak benne, de nem működött. Vagy ott van a Mocsok 1 Kölykök, imádom őket, az egyik legszellemesebb popzenekarnak tartom őket, de valahogy nem tudtam vele mit csinálni. A mai napig fejtegetem és bosszant. Arra, hogy a Heaven Street Seven miért nem működött, illetve miért nem úgy, ahogy szerettük volna, talán már rájöttem és megfejtettem, de a Mocsok 1 Kölyköknél nem jöttem rá. Jó pár évig dolgoztunk együtt, jó zene volt, remek dolgokat csináltak, minden adott volt, de a közönségnél nem akadt be valamiért. Volt egy jó időszak, amikor a Petőfi Rádión is sok daluk ment, el tudtam vinni őket minden fesztiválra, de utána a klubidőszak valahogy mégsem ment. Most egyébként az egyik kedves kollégám, tanítványom foglakozik velük, újra aktívabbak és én nagyon drukkolok.

Van olyan eredmény, amire szívesen gondolsz vissza az elmúlt évekből?

Nem nagyon vagyok eredményfetisiszta, csak alapból nagyon büszke vagyok a zenekarokra, akikkel dolgozom, ha látom például, hogy ott van ötezer ember a Budapest Parkban, meg jó érzés, hogy gördülékenyen megy a munka, a fishinges dolog is jól esett, de nincs konkrét eredmény, általában szeretem, amit csinálok, és ez nekem épp elég.

Van olyan döntésed, amit megbántál?

Persze. Ezek klasszikusan azok a döntések, amikor nem vállaltam el egy zenekart. Hogy messzebbre ne menjek, a 30Y is megkeresett még a Csészényi tér előtt, és emlékszem, hogy azt gondoltom, már megint egy Kispál-epigon zenekar. Egyébként abban az időszakban nagyjából az összes demó, amit kaptam, mind vagy Kispál- vagy Tankcsapda-utánérzet volt, és így voltam Zoliékkal is, és persze nem volt igazam. A Fruttik is megkeresett, így nézve az is rossz döntés volt, de azt gondolom, hogy minden okkal történik, minden teljesen másként alakult volna, ha elvállalom őket, innen nézve viszont ezek mégsem rossz döntések, valószínűleg más volt a feladatom. Nem szeretek bánkódni, inkább igyekszem tanulni ezekből.

Említetted, hogy ez a szakma frissen tart, de azért sok-sok év távlatából már nehéz lehet, sokan kiéghetnek benne. Mi az, ami téged egyben tart, motivál vagy ki tud kapcsolni a munka mellett?

Egyrészt már nem járok koncertekre a zenekarokkal, azt már biztosan nem bírnám ennyi idősen. Azaz bírod, csak sokkal több idő kell a regenerációra, és amikor az embernek már családja van, ezt már nem annyira vagy csak nagyon ritkán engedheti meg magának. Először fura is volt, amikor már nem mentem, a Supernem volt az utolsó, akikkel még eljártam három évvel ezelőttig. A Margaret Island a Budapest Parkban tartott lemezbemutatót, vagy most nemrég volt a Fish!-Supernem bandaháború, ezekre nyilván elmentem, de most nyáron egyetlen fesztiválon voltam: az EFOTT-ra lementünk Molnár Gáborral egy napra, mert aznap három zenekarunk is játszott, és elmentünk mi is szórakozni egyet, de nem hiányzik, hogy mindenhol ott legyek. Az összes fesztivált megjártam már rengetegszer, már tudom, hogy nem maradok le semmiről. Viszont minden reggel örömmel jövök be ide dolgozni, és abból nem tud kiégni az ember, amit szeret csinálni és a hobbija is egyben.

Jelen voltál a HOTS indításánál. Miben vettél részt az alapításkor, és miben veszel részt most?

Pár éve mi nyertük meg a lehetőségéta Golddal, hogy magyar delegációt vihessünk ki a Eurosonic-ra. Ez elég komoly feladat volt, harminc-negyven emberről volt szó. Úgy akartuk megcsinálni, hogy minden egyben legyen, repjegyek, szállás, minden. A Eurosonic kiadványában vettünk felületet, mert tudtuk, hogy ez is fontos. Horváth Máté és az ő csapata voltak azok, akik sokat segítettek, őt mindenképpen meg kell említenem. Ekkor találtuk ki a HOTS nevet, ami aztán egyfajta brand és exportiroda lett. Maga ez a rendszer, hogy delegációk mennek ki showcase-ekre, megszűnt, érthető okokból, mert nagyon drága, de most is lehet pályázni egyénileg, ezt Bali Dávidék dolgozták ki. Utánunk még Somló Daniék csináltak hasonló delegációt a MENT-re, amin már ők is a HOTS nevet használták.

Mit tanácsolsz egy fiatalabb menedzsernek, hogy ha kijut egy ilyen külföldi showcase-re, mire figyeljen, mit érdemes ott csinálni?

Megmondom őszintén, ebben én nem vagyok olyan jó. Fiatalabb kollegáim jobbak és ambiciózusabbak ezen a téren. Azok a zenekarok, akikkel dolgozom, amúgy is inkább ide kötnek. A Blahával még próbálkoztunk külföldön, de rájöttünk, hogy minél közelebb áll egy produkció a mainstream pophoz, annál kevesebb esélye van kint. Jobb eséllyel indul egy szegmentált műfajból érkező zenekar, lásd az Apeyék vagy korábban az Ektomorf. De sokkal több keresni valója van külföldön egy olyan produkciónak is, amiben van valami magyar, kicsit etno, kicsit világzene, nézd meg a Bohemian Betyarst vagy a Kerekes Bandet. Nekik van jövőjük kint, azoknak a zenekaroknak, akikkel én foglalkozom, jóval kevésbé. Meg én sem érzem ehhez eléggé felkészültnek magam. Én alapból németül beszélek, valamennyire persze angolul is, de emiatt is kezdtem el vén fejjel angolul tanulni, mert az nagyon kevés volt. Látom, hogy a fiatalabb kollégáimnak ez mennyire megy. Szóval én nem nagyon tudok tanácsot adni, de ott kell lenni, találkozni kell a megfelelő emberekkel. Látjuk a kísérleteket, akár a Middlemist Rednél vagy akár az Ivánéknál, hogy kínkeservvel lehet nagyon piciket előre jutni. Ez egy nagyon nehéz pálya. Különösen úgy nehéz, hogyha a zenélés már megélhetés, ha valaki erre felteszi az életét és elég tehetséges, ambiciózus és jó dalok vannak, és itthon elkezd működni, abból váltani nagyon nagy kockázat. Párhuzamosan meg még nehézebb működtetni. Nem tudom, mi erre a recept, messze vagyunk még ettől. Apeyéknek nagyon drukkolok, ott lehet sansz. Nem mi diktáljuk a trendeket, ezt fel kell fogni, kint évtizedek óta egy komoly iparág a popzene, mi meg még csak most kezdtünk bele. A trendek az USA-ból jönnek, a szigetországból, meg Skandináviából.

Mi az, ami neked ma még kihívást jelenthet a munkádban?

Nem tudok olyan keretek között gondolkodni, hogy “top” meg “kihívás”, csinálom minden nap a dolgokat. Mindig akadnak problémák, kihívások, amiket meg kell oldani. De például a HoneyBeasttel csinálunk egy arénás koncertet, ez egy tök jó dolog, nem volt még olyan zenekarom, akiknek lett volna koncertje az Arénában és bár az utóbbi években a taopénzes kivattázott koncertekkel degradálódott az Aréna, azért az akkor is az Aréna.

Mit gondolsz, mi Magyarországon a top, amit egy magyar zenekarokkal foglalkozó menedzser, booking agent elérhet?

Nemzetközileg felejtős, de én nagyon drukkolok Bali Dávidéknak, hogy a Kösziből (Könnyűzenei Szolgáltató Iroda), akiknek a Hangfoglaló Program lebonyolítása a legfőbb feladatuk, remélhetőleg egy plusz anyagi forrásokkal rendelkező exportiroda nőheti ki magát. Volt egyébként korábban is export irodánk, még a PANKKK programban, amit szintén Németh Robival találtunk ki, emlékszem egy A4-esre felskiccelt cuccot raktunk le Gerendai Karcsi asztalára. De a kérdésre visszatérve, nem tudom, van-e top. Ha az ember egy jól menő és országosan elismert, top 10-be tartozó zenekart tud menedzselni hosszútávon, az nagyon jó dolog és ezt én nagyon élvezem.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által akkreditált Zeneipari menedzsment kurzusunk legközelebb 2018. október 10-én indul. Jelentkezni október 3. szerda éjfélig lehet. A képzésről bővebben az alábbi, letölthető katalógusban lehet olvasni. Az alábbi videóban hazai zeneipari szakemberek és a képzés diákjai beszélnek arról, miért érdemes zeneipari képzésre járni.